Fülszöveg:

“Nem csak egy Univerzumban létezünk, hanem mi magunk is azok vagyunk.”

Édesanyja váratlan halála kifordítja a négy sarkából Aaron világát. A fiú létrehoz egy blogot, ahol kiírhatja a fájdalmát, ahol önmaga lehet, és szép lassan felépül egy olyan közösség, akiknek mindent elmondhat.

Lehet-e az írott szó valódi gyógyír? Milyen út vezet az önmegvalósításig?

A blogbejegyzéseken keresztül Aaron lelke legyezőként nyílik ki, és mutatja meg az érzéseit, a gyászt, a félelmeket, a kimondatlan titkokat. És amikor rátalál a boldogság, csak egyetlen feladata van: megőrizni azt.

KÖSZÖNÖM A SZERZŐNEK A RECENZIÓS PÉLDÁNYT

 Egy újabb csodát köszönhetünk a szerzőnek. Rövid volt, lehetett volna még tovább írni, sőt lehetett volna máshogy írni, de nem. Így volt jó, így volt tökéletes. Sam Wilberry az új könyvében egy átlagos tizenöt éves kisfiú útját mutatja be. Azt, hogyan bírkózik meg a gyásszal, a halál gondolatával, hogyan talál rá újra a szerelem és a többi ehhez társuló dolog.
 Az elején, mikor Aaron apja közli a fiaval, hogy hozzájuk költözik az új barátnője rettenetesen tudtam utálni. Mármint az apját. Hiszen én úgy gondolom, nem csak oda kellett volna lökni neki, hanem beszélni vele erről. Hiszen az apa naponta tanúja
volt annak, hogy a fia két év elteltével is milyen nehezen viseli az édesanyja halálát. Teljesen meg tudtam érteni Aaront még akkor is, ha ez egy fajta lázadás volt nála.
 Nekem volt egy pár olyan momentum a könyvben, mikor a Kszi, Simon című film, valamint a Simon és a homo sapiens-lobbi című könyv jutott eszembe. Hiszen Aaron és Tony szintén a neten ismerkedtek meg.
 Élveztem olvasni, bár véleményem szerint lehetett volna hosszabb. Azonban ez ebben a kivitelezésben - értem ezalatt a blogbejegyzéses formát - nem volt lehetséges. Szerintem, ha tényleges fejezetre lett volna bontva a könyv, akkor jobban ki lehetett volna dolgozni. Jobban le lehetett volna írni Aaron életét, azt, hogy ő hogyan küzd meg a gyásszal, lehetett volna visszaemlékezéseket írni. Ez blog formában azonban nem lett volna valósághű, hiszen az ember nem szívesen osztja meg az egész életét az interneten.
 A szerző bemutatta, hogyan jön rá egy tinédzser arra, hogy ő más. Röviden, de szépen leírta az olvasóknak az érzéseket, érzelmeket, röviden: egy tinédzser lelkivilágát. Jó volt újra tizenöt éves kisgyereknek lenni, akkor is, ha ehhez egy fiú bőrébe "kellett" bújnom.
 A naplóforma - avagy a könyvhöz hűen blogforma - közel sem áll messze tőlem, hiszen egy ideig én is olyan formában írtam a történeteimet. Vannak dolgok, amiket így lehet a legjobban leírni, viszont a naplóforma nem egy túl nagy terjedelmű. Vagyis én még nem túlzottan láttam olyat, hogy egy naplóbejegyzés tíz-tizenöt oldal.
 Szeretettel és nagy izgalommal várom a szerző további műveit, illetve ha késznek érzem rá magam, elolvasom a Rush című kötetét is. Az is egy külön történet, hogy azt miért nem szeretném elkezdeni, de arról se most, sem később nem szeretnék bővebben írni.

Kedvenc idézetek: 

"Ha valaki megérint, felkavar és megmozgatja a lelkivilágod és a szíved, az apró tulajdonságok felröppennek, és bátran hírdetik: ez vagyok én, csak ez. Nem tudsz fiú helyett lányt szeretni. Sem fordítva. A szeretet néha olyan hírtelen történik, hogy nem lehet rendszerbe foglalni, sem keretek közé szorítani."


"Tudatosan eldöntheted, hogy ma piros pulcsit veszel fel az amúgy kétszer szebb kék helyett, amelyik a kedvenced, de nem árt a változatosság. Tudatosan eldöntheted, hogy heti egyetlen tábla csokoládét eszel, nem pedig napi egyet. Dönthetsz a hajad színéről, a cipődről és a ruháidról, de nem dönthetsz arról, ami úgy alakul ki, hogy rejtett tudományát te magad sem ismered egészen."


"Meleg vagyok. Ez miért nem eredendően elfogadott? Miért vannak olyanok, akik gyűlölik? Miért vetik meg a szeretet sokszínűségét?"


"Az internet a huszonegyedik század heroinja."


"Másnak lenni nem bűn – szabadság."


"Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy megvan mindened, hanem hogy veled vannak azok, akik számítanak."