Fülszöveg:
Túlléphetünk-e egy kapcsolaton, ami az életet jelentette számunkra? Meddig lehet parancsolni a szívnek?
Ábel nem találja önmagát az űrben, ami Alex után maradt.
Minden róla szól, képtelen szabadulni az emlékétől, fogva tartja.
Igyekszik egy új életritmus szerint élni, lefoglalja magát, betáblázza a
hétköznapjait. Egyszóval: túlél. Aztán váratlanul jön valaki, aki
mellett úgy érzi, ismét van értelme a boldogságát kutatni…
A múlt vissza-visszaköszön rá. Vajon le lehet-e zárni a legerősebb szerelmet?
KÖSZÖNÖM
Véleményem:
Mikor belekezdtem a regénybe olyan volt, mintha Alex szemén keresztül nézném az eseményeket, melyek nélküle történnek. Aztán történt "valami" és ez teljesen megváltozott. Akkor már Ábel szemén keresztül láttam és éltem meg az eseményeket. Furcsa volt. Furcsa volt visszaeső szenvedélybetegként egy ilyen útról olvasni, amelyet ez a könyv végigvezet. Azonban meg kell mondjam, maga a csoda. A kitartás, amit a szerző megmutat a szereplőkön keresztül. Az akarat.
"Azt, hogy függő vagyok, nem egyszerű kiölni magamból – talán lehetetlen is."
11. oldal
nekem is fájt, mikor elolvastam azt a részt.
"– Borzasztó lehet a szenvedélybetegség- […]"
159.oldal
Sírtam, zokogtam, mosolyogtam, nevettem. Érzelmi hullámvasúton vitt át a könyv. Nem egyszer hagytam üzeneteket az írónak, oldalszámot megjelölve, hogy éppen hol hagytak nyomot a könnycseppjeim a papíron.
"– Most mi másabb?
– A gyógyulás.
– Miért?
– Mert most én is akarom."
188. oldal
Pedig Ábel tényleg próbált továbblépni. Igaz, kellett neki egy baráti löket, de tovább akart lépni. Ám a sors egy olyan dolog, ami mindig közbeszól. Most milyen jól tette, nem igaz?