A newkids kiadó különleges kiadványa három szerző műveit foglalja magába.

A kötet nagy formátumú, kemény borítós, igazi gyűjtői csemege.

Bánhalmi Norbert fotóművész képei teszik igazán kihagyhatatlanná.

Carol Souya

Maurice és a Rózsa, avagy a szívtelen herceg meséje

Becca Prior

Kölcsöncsalád

Hayden Moore

A Bukowski-projekt

Minden rendben…

Véleményem:

Carol Souya: Maurice és a Rózsa, avagy a szívtelen herceg meséje

Carol új szerző volt számomra, hiszen eddig nem olvastam tőle. Maga a történet nagyon aranyos és rendkívül humoros. Mondjuk mi más is lehetne, ha egy tizenegy éves kisgyerek szemén keresztül éljük meg azt, ahogy a nagybátyja párt talál. Imádtam minden sorát, ezek után pedig kétségek nélkül kezdek majd neki a könyvének. 

 Maga a történet egy-egy ponton olyan volt, mintha egy sci-fit olvasnék, hiszen amikor a kisfiú elkezdte belső monológként, hogy neki hogy és mint van a családja, néztem egy nagyot. Azonban a végére egy végtelenül aranos kis történet lett. Igazi tümdérmese. 

Idézet: 

"A kívánságainkat néha valóra váltjuk."

"– Ne szakíts félbe Arthur! Az emberek nem non-stop gonoszak, néha belefáradnak a gonoszkodásba, és akkor egy kis ideig jók lesznek. Szóval a vállamra tette a kezét, és azt mondta, hogy ne bánkódjak, mert ez is ugyanúgy elmúlik, mint a többi. Aztán elkísért a kapuig, kezében a seprűjével…

 Becca most is, mint mindig hozta a formáját. Ahhoz képest, hogy nem egy teljes regény, hanem csak egy novella, mégis egy teljesn történet. Fantasztikusan megírva, kerek véggel. Na meg persze a szokásos erotokus szállal. A jelenetek most is szépen és élethűen lettek megírva, mint mindig. Egy szóval: imádtam. Ruben és Donald párosa nekem nagyon bejött és imádtam őket. Amikor először megláttam a címet elgondolkodtam, hogy mi a fene lehet ez a tőrténet, de összességében egy nagyon cuki kis történet.

Idézet:


"– Szerintem te vagy a karácsonyi ajándékom."


"Hogy kell megfogalmazni szalonképesen, hogy síkosító szivárog a seggemből, geciszagom van és büdös a szám?"

Első kérdésként az érdekelne, hogy miért pont az írás mellett döntöttél?

Nem hiszem, hogy ez valaha is tudatos döntés volt. Egyszerűen csak olyasmivel akartam tölteni a szabadidőmet, amit élvezek, az olvasás és az írás pedig mindig is ilyen volt. Talán hatéves lehettem, maximum hét, amikor megírtam az első történetemet, egy mesét, amit aztán az általános iskolában rövidebb novellák követtek.

Ha már írás. Miért pont meleg erotika?

Minden történetet úgy írok, hogy először megjelenik a karakter, akinek azonnal látom minden fontosabb tulajdonságát. Tudom a nevét, és pontosan értem, mit miért tesz. Aztán figyelni kezdem, és közösen jövünk rá, mi az ő meséje, hogy alakul az ő története. Még egyetemre jártam, amikor David Williams és Corey Rossdale megjelentek. Fel-alá bicikliztek egy zsákutcában. Eleinte fogalmam sem volt, hogy szerelmesek lesznek. Nagyjából négy-öt napig úgy írtam, hogy én sem tudtam, mi fog történni, miért dühös David, miért fél... Aztán, mire megszületett az Üvegkalitka első verziója, szerencsére kiderült. Tehát nem szándékosan írtam melegregényt. Egyszerűen csak megtörtént.

Ha már Üvegkalitka. Érdekes a témaválasztás. Miért pont két ennyire eltérő karakterről, illetve miért erről a témáról írtál? (Témát illetően a családon belüli erőszakot értem.)

Corey és David eltérő karakterek lennének? Tényleg? Nem lehet, hogy csak a két narrátor, vagyis maga a két fiú látja így? Mindketten sokat láttak, sokat szenvedtek, megvan a  maguk keresztje, mindkettejük apja törést okozott az életükben és sebeket. Egy iskolába járnak, nagyjából azonos hatások érik őket. Bár tény, hogy az anyagi helyzetük nagyon különböző, ahogy a családi hátterük is. Corey szeretetben nő fel, David, mondjuk így, terrorban. De ezt leszámìtva szerintem hasonlóak. Ezért is értik meg ilyen jól egymást, ezért illenek egymás életébe.
Azt pedig, hogy miért a családon belüli erőszak lett a regény fő témája, Davidtól kellene megkérdeznem. Zárkózott fiúként láttam magam előtt, aki állandóan hosszú pulóverekben és nadrágokban rejtegette magát, és nekem is csak napokkal később lett nyilvánvaló, hogy kék-zöld foltok vannak a karjain, a lábain. Onnan egyértelmű volt, hogy ő egy bántalmazott gyerek. És ha már így alakult, mindenképpen írni akartam róla, mert annyira gyakori a való életben is, hogy a gyerekek szégyellik magukat a bántalmazó szülő miatt, titkolják a dolgot, azt hiszik, hogy ez valamilyen módon az ő bűnük, valamiért kiérdemelték. Meg akartam mutatni egy ilyen fiú életén keresztül, hogy milyen nehéz segíteni, és főleg jól segíteni. Jókor avatkozni közbe, stb.

Milyen célból gondoltad azt, hogy ezt az olvasók kezébe szeretnéd adni? Persze, ha egyáltalán volt vele bármilyen célod.

Nem volt "népnevelő szándékom", ha erre vagy kíváncsi, és nem akartam felnyitni senki szemét. Egyszerűen csak meg akartam írni ezt a történetet, és reméltem, hogy lesz, aki elolvassa. De ha már olvassák, nyilván szerettem volna, ha az, aki kézbe veszi, egyrészt lát egy szép, bimbózó szerelmet, ami kicsit kirepíti a saját hétköznapjaiból, másrészt kap egy olyan történetszálat, ami elgondolkoztatja. A visszajelzések alapján az Üvegkalitkával mindkettő sikerült, és ennek nagyon örülök. Illetve nagyon hálás vagyok az olvasóimnak, hogy a nehéz téma ellenére kézbe vették a regényt, és végigkísérték a fiúkat ezen az úton.

Hát az elgondolkodtatás rész sikerrel járt. Na meg a megsiratás is. Találkoztál már olyan személlyel, akiben akár könnyeket, akár másfajta érzelmeket váltottak ki a karaktereid és a történet? (Tőlem elvonatkoztatva.)

Igen. Nagyon sokan már azzal viccelődnek, hogy zsepivel készülnek, amikor leülnek olvasni. De vannak más emlékezetes üzenetek a sírósakon felül is. Többen elmesélik a saját történetüket. A Csendkirálynál és az Üvegkalitkánál is kaptam nagyon megrázó leveleket, amiket én is megkönnyeztem. Kamaszként szerzett égési sebeiről mesélt egy lány, egy másik a depressziójáról. Volt, aki az abuzív apjáról írt, és később hosszan beszélgettünk. Azt hiszem, az a legcsodálatosabb abban, hogy írok, hogy megismerhetem ezeket az embereket, és talán ők is engem a történeteimen keresztül.

Gondoltad volna, hogy ez lesz abból, hogy elkezdesz írni?

Nem. A legvadabb álmaimban sem, és még most is nehéz elhinnem. De ettől csak még különlegesebb az egész. Végtelenül szerencsés vagyok, mert azzal foglalkozom a szabadidőmben, amit szeretek, és ez másokat is szórakoztat.

Ha már szabadidő. A "civil környezeted", hogyan reagált, amikor megtudták, hogy írsz, és azt, hogy mit?

A civil környezetem egy részével együtt dolgozom, a másik része pedig nem is tudja, hogy írok. Értelemszerűen, akikkel együtt dolgozom, ők a kezdetektől támogattak. Olvasószerkesztettek nekem, tanácsokat adtak, hallgatták a vég nélküli kínlódásomat, ha valami nem úgy sikerült, ahogy akartam. Nagyon hálás vagyok azért, hogy mellettem állnak.

A másik, ami még a szabadidőhöz kapcsolódna (csak istennek nem tudtam egybeolvasztani a két kérdést): Mit csinálsz, amikor nem írsz, de nem is dolgozol?

Leggyakrabban olvasok. Máskor sorozatokat nézek, vagy ha arra van szükségem, hogy kiürítsem a fejem, akkor ostoba horrorfilmeket darálok egymás után. Utazom, ha van kivel és van időnk is rá. Sportolás címszó alatt úszni járok, de van egy kutyám is, aki rengeteg időt és energiát igényel.

Ezekből mennyire merítesz ihletet? Vagy van más ihletforrásod?

Igyekszem saját ötletekből dolgozni, és nem meríteni olyasmiből, amit olvasok vagy nézek. De ez nyilván lehetetlen. Egyrészt nincs az a könyv, amit ne írtak volna már meg, másrészt nyilván minden, amit látok vagy éppen hallok, az hat rám. Viszont érdekesen működik az ihlet. Ha véletlenül bele is futok valamibe, ami megragad, az sosem egy adott regény vagy sorozat főszereplője, hanem a százhuszonharmadik mellékszereplő félmondata a 293. oldalról vagy a tizedik évad huszonkettedik részéből, ami másoknak fel se tűnik, de bennem mégis elindít valamit. Szerencsére az ismerőseim által meséltekkel is így vagyok. Sosem róluk írok, vagy arról, amit elmondtak, hanem annak egy apró szeletét gondolom tovább, és fordítom át teljesen mássá.

A másik, ami még homály számomra, az a kiadási sorrend. Ha jól értelmezem, akkor az Üvegkalitka volt az első regényed, amit megírtál, mégsem az jelent meg először. Miért van ez?

Az Üvegkalitka egy kezdetleges verzióját írtam meg sok évvel ezelőtt, majd félretettem, mert nem voltam elégedett vele. Aztán más dolgokba kezdtem, és valahogy el is felejtődött. Amikor ismét elővettem, hogy átdolgozom, akkor ki is adták. Semmilyen titokzatos ok nincs emögött. Egyszerűen csak annyi, hogy az ÜK akkor még nem volt készen, a Nem játék viszont igen. Aztán hamarabb írtam meg a Csendkirályt, minthogy újra kézbe vettem volna David történetét.

Ha jól látom akkor te sem az a sima "habos-babos sztori" író vagy, hanem viszonylag nehéz/nem mindennapi témákhoz nyúlsz a könyveidben. Miért? Például vegyük Adamet a Nem játékból, avagy a frissen megjelent Nem játékszerből, amely annak a folytatása.

Hát, Adam története tényleg nem habos-babos. De remélem azért nem is túl nyomasztó. Igyekeztem úgy megírni, hogy olvasható, élvezhető legyen. De az tény, hogy általában nehezebb témákhoz nyúlok. Olyasmikhez, amikről én magam is olvasnék, ha más írná. Szeretem, ha van dráma egy történetben. Ha vannak nehéz döntések. Ha nem fekete és fehér, hanem minden árnyalat képviseltetve van.

Továbbiakban is ilyen történeteket tervezel az olvasók kezébe adni?

Ez egy érdekes kérdés, mert a válasz nem feltétlenül rajtam múlik. Akármit is döntök el, a történet egy idő után szabadon alakítja magát. Jelenleg egy sokkal könnyedebbnek induló regényt írok, amit eredetileg viccesnek és kicsit rózsaszínebbnek terveztem, de már most látszik, hogy sokkal mélyebbek a szereplők, és sötétebb a múltjuk, mint eredetileg hittem. Szóval ez a sztori sem lesz az a tipikus könnyű olvasmány, de azért igyekszem tényleg szórakoztatóra, kicsit lazábbra írni, mint a Nem játékszert.

Erről az új történetről lehet valamit tudni?

Egyelőre még nem szeretnék túl sokat elárulni róla, csak annyit, hogy hetek óta próbálom beleásni magam a párbajtőrvívás rejtelmeibe. Egyelőre nehezen megy. De a főszereplőm rendkívül csinos fehérben a páston, szóval igyekeznem kell. Vagyis, nem is csinos, hanem jóképű, bár ez nem látszik a sisak alatt, és szexi, és gyönyörű, és egyébként mindig nyer. Ezt csak azért mondom, ha a csinosat kikérné magának később. Vagy, ha a másik főszereplő kérné ki magának, hogy ilyet nyilatkoztam. Sosem lehet tudni. Ezek elég heves vérmérsékletű fiúk.

Mit üzennél az olvasóidnak, avagy a leendő olvasóknak?

Azt, hogy legyenek nagyon nyitottak, olvassanak minél többet, (ne csak engem, de ha lehet, azért persze engem is) írjanak értékeléseket, vagy üzenetet az íróknak, és bátran kezdeményezzenek beszélgetést! És persze azt is üzenném nekik, hogy köszönöm, hogy itt vannak, és lehetővé teszik nekem (nekünk), hogy írjak (írjunk).
Illetve itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem a newkids Kiadónak az eddigi támogatást, és Becca Priornak, hogy mindig hitt bennem, akkor is, amikor én  magamban már rég nem.

Köszönöm szépen a szerzőnek, hogy időt szánt rám és beszélgetett velem. 

Fülszöveg: 

Hayden Moore, a Csendkirály szerzőjének újabb kötetében egy amerikai kisváros látszólagos nyugalmába repít minket. Egy világba, ahol mindenki templomba jár, és mosolyogva feszít az ünneplőruhájában, egészen addig, amíg otthon magára nem csukja az ajtót. 

David egy olyan családban él, ahol az erőszak és a vallás remekül megfér egymás mellett. Egyetlen mentsvára Corey, aki szelíd szeretettel, kitartó gondoskodással és őszinte barátsággal ajándékozza meg. 

 A gyermekkor azonban gyorsan véget ér, és szembe kell nézni az újabb nehézségekkel. A kamaszodó Davidnak egyre keményebb csatákat kell megvívnia bigott, zsarnok apjával, aki agresszióval próbálja helyes úton tartani a fiait. 

A két kamasz barátságát átszínezi az idő, de David nehezen vallja be magának is, hogy immár mélyebb érzéseket táplál Corey iránt. Vajon szembe mer-e szállni az értékrenddel, amit beléneveltek az évek alatt? Vajon legyőzi-e önmagát és ezzel együtt basáskodó apját, hogy egy utolsó harcban a saját boldogsága legyen a tét? 

"Egy olyan utazás, ahol végig érzed a nehéz terhet, amit a válladon cipelsz, de amit soha nem akarnál letenni egyetlen pillanatra sem. Minden szó, minden gondolat mélyebbre vezet, és te önként sétálsz bele a sötétségbe, mert a remény ott munkál benned, hogy valahol vár rád a fény." - Becca Prior

Vélemény: 


 Hullámvasút. Nem más ez a könyv, mint egy kib*ott hullámvasút. Egyszer minden rendben, aztán maga a pokol, majd újra szép és jó a világ. A szerző bemutatta két olyan fiúnak az életét, akik teljesen különböznek, mégis egymásnak teremtette őket a sors.
 A történet kezdetekor nagyon nehéz volt összeraknom, hogy most ki kinek a kicsodája és kinek milyen színű a bőre és a haja. Pedig nem szokott ilyen lenni. Ám a könyv negyedére minden tiszta volt.
 Corey és David élete akkor került egy vágányra, mikor David a szomszédba látogatott. Mert látni akart valakit, aki már nem volt ott. Aztán jött Corey. Ez a könyv bemutatta az olvasóknak, milyen is meleg fiúként végigélni a családon belüli erőszakot. Milyen az, mikor az apád már csak azért bánt, amiért mást szeretsz, mint ami eltér az ő normáitól.
 Bemutatja David küzdelmét, saját maga elfogadását, a coming outot, de emellett azt, hogy nem minden családban jó és nem minden család színes. Én nem egyszer bőgtem a könyvön. Ha azt nézzük, nálam is ez áll fent, hiszen én a nevelőapám miatt költöztem kollégiumba. Ő ugyanúgy nem fogad el, mint David-ot az apja. Ezért is sírtam el magam a 241.oldalon. Minden lejátszódott a szemem előtt és nem bírtam tovább tartani magam.
 Azonban tényleg egy csodás könyvnek lehettem az olvasója, hiszen ilyen szép véggel megáldott történet nagyon kevés van. Illetve sok. Viszont ennyire kacskaringód út után... Na, ezért mondom, hogy kevés.
 A szereplők pedig végképp a szívemhez nőttek, Corey és David nagyon is, de mellettük még Benjamint, David egyik testvérét bírtam nagyon.
 Viszont a két apát egyáltalán nem tudtam megérteni. Jó oké, Corey apját nem ismertjük meg nagyon, sőt alig, de már az, hogy miken kellett keresztülmennie az idősebb fiának Gavin-nek. David apja pedig... Egy bigott vallásos ... aki csak azért bántja a fiát, mert nem felel meg az Úr akaratának. Ám a végén mosolyogtam egy nagyot, amikor David végre az apja szemébe mert nézni félelem nélkül.
 Az egyetlen, ami egy picit idegesített, hogy sokszor voltak a könyvben olyan mondatok, amikben egy szót háromszor egymás után leírt. Megértem, miért csinálta, mert végül is volt benne logika, de engem valamiért idegesített egy picit. Ám ez sem tántorított el attól, hogy végigolvassam a könyvet és beleszeressek az írónő stílusába.

Kedvenc idézet(ek):

"Át akartam lépni a kibaszott árnyékomat, hogy végre tiszta lappal indulhassak. Magam mögött akartam hagyni a melegséget, a kapcsolatomat Bethanyval, a sok hazugságot, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Ki akartam bújni abból az üvegkalitkából, amibe évekkel azelőtt kényszerítettem magam. Ki akartam törni belőle. Fogalmam sem volt, mit akartam. Önmagam lenni, vagy valaki teljesen más. Egy jobb ember. Erősebb, okosabb, valaki, aki képes másokat megmenteni."