Pokolian indul a nap, Davist ultimátum elé állítják. Már az ötödik mentőtisztet akarják a nyakába sózni. Neki, a veterán, Afganisztánt megjárt orvosnak! Méghogy ő kiállhatatlan?! Csak annyit akar, hogy mindenki hagyja békén.
Dennis sem vágyik ennél többre, mégis társak lesznek. Amikor beosztják Davis mellé, megfogadja, hogy nem hagyja magát még egyszer megfutamítani, hiszen eleget tűrt egész eddigi életében.
Rázósan indulnak a közös napok. Dennisnek nem csak a melóba kell visszaszoknia, de társa értelmezhetetlen viselkedését is kezelnie kell.
Sokáig azt hiszik, hogy ennél rosszabb nem is történhetett volna velük, de a végeláthatatlan műszakok és riasztások alatt egyre jobban megismerik egymást, rájönnek mi volt az, ami eddig hiányzott az életükből. Hogy ezt megtalálják, nem pusztán a környezetükkel, hanem saját érzéseikkel is meg kell küzdeniük.
Sejtelmük sincs, hogy eddigi megpróbáltatásaik pusztán bemelegítésül szolgáltak ahhoz, ami rájuk vár. Vajon képesek lesznek közös nevezőre jutni, vagy elkerülhetetlen, hogy Davis elveszítse a munkáját?
Véleményem:
Kellett egy kis idő, mire rávettem magam ennek az értékelésnek a megírására. Nem azért, mert unalmas volt vagy nem tudtam, mit írjak. Szimplán azért, mert lelkileg egy nagyon megterhelő könyv volt. Fun fact, hogy a SOTE pszichoterápiás osztályán olvastam Dennis és Davis történetét.
"Csak ne felejtsd el, hogy elég a mának a maga baja."
22. oldal
abba, hogy ki is ő és mi ez pontosan. Néhol sírtam is, de szerintem a könyvem oldalainak jelölése nagyon sokat árulkodik arról, mennyire magával ragadott a könyv. Néhol voltak idegesítő karakterek (például Nat, akitől sokszor a falra tudtam volna mászni), de ez hozzátartozik egy jó könyvhöz, nem igaz?
"…Valaki olyannal akarok lenni, akit érdekel, hogy mi van velem."
Dennis és Davis története nem mindennapi és bevallom őszintén pont ezért tartottam ettől a könyvtől. Mert a transzneműség egy rohadt nehéz téma. Amikor az intim jeleneteket írta le az írónő szinte a körmömet rágtam. Ez a könyv volt az, amit nem normális olvasóként olvastam végig, hanem egy olyanként, aki ebben benne van.
"Sosem érdekeltek a sebhelyeid. Nem érdekelnek a sajátjaim sem. Ezek azt bizonyítják, hogy élünk."
291. oldal
Aztán ott van még Dennis családi háttere, ahol szintén fogtam a fejemet és összetettem a két kezem, hogy az én családom nem jutott idáig. Na meg Davis múltja, a folyamatos rémálmai (amibe bepillantást nyerhettünk a vége felé, nem kívánom vissza azokat a sorokat).
Ez a könyv tényleg a szívemhez nőtt és nehéz volt elengedni. Hiszen magyarul nagyon kevés az ezzel foglalkozó regény (ami jól meg is van írva).
