Mindenki más. Mindenkiben más érzések vannak az év utolsó napjával kapcsolatban. Egy kicsit olyan, mintha a halálos ágyunkon feküdnénk. Tudom, ez most morbid, de nem? Annyi különbséggel, hogy az új év még lehetőséget ad arra, hogy amit eddig elrontottunk, azt megjavítsuk és ne csak megbánjuk, hogy "áh, így történt, nem tudok rajta változtatni". 

 Az idei év számomra sok mindent tartogatott, leginkább magánéleti téren. Kezdtem ott az évet, hogy márciusban felkerestem a háziorvosom és elkezdtem pszichiáterhez járni, de a vele való kapcsolatomat hagyjuk. Ennek eredményeként májusban elmentem a SOTE pszichoterápiás osztályának első interjújára, ahol amint megemlítésre kerültek a szuicid gondolataim, egyből eredményezett egy két órás zárt osztályt, amíg át nem szállítottak a Nyírő ambulanciájára. Itt egy éjszakán át várakoztam egy nővel, aki azóta se tudom, hogy került oda, meg egy másikkal, aki végül a zárton között ki (bár nem csodálkozom rajta, azon annál inkább, hogy a kiengedésem előtt egy héttel, láttam őt a nyílt osztályon). 

 No, de mi történt az alatt, amíg én a nyílt osztályon voltam? Nagyon sokat beszélgettem a pszichológusommal, foglalkozásokra jártam, olvastam. Nagyjából ez ki is tette a napjaimat. Volt néhány betegtársam, akikkel beszélgettem is és jó ismeretségeket kötöttünk, de nyilván ez nem erről szól. Ezidő alatt elkezdődött a gyógyszerbeállításom, amire a kijövetelem után 5 nappal allergiás lettem. Szuper. Meg kellett várni a következő konzultációt a pszichiáterrel, aki a tüneteimre azt mondta "áh, ez nem vészes". De az. Úgyhogy egy kisebb "hiszti" árán felírta a jelenlegi gyógyszerem, ami jelen pillanatban úgy néz ki, használ. Szóval igen. Kiengedtek a Nyírőből egy érzelmileg labilis személyiségzavar diagnózissal, azzal cseppet se törődve, hogy a szuicid gondolataim még ott voltak. 

 Mindezek után tovább zajlott az élet, az olvasásba is igyekeztem visszarázódni, de mindezek után csak még több szar jött. Elmentem egy pót első interjúra a SOTE-ra, ahol július 17.-i befekvésre kaptam időpontot. Nagyon szuper - gondoltam. Valahogy kibírtam, magam se tudom, hogy hogyan. 

 Amikor azonban befeküdtem, nagy reményekkel kezdtem neki a terápiának, majd a kezelőorvosom a második héten megjegyezte, hogy nálam teljesen más irányba halad a terápia. És itt követte el a legnagyobb hibát. Nem mondta, hogy szakítsuk félbe. Azóta is "szenvedek" ennek a következményeitől. Felerősödtek a disszociációim és a derealizációim, ami nemigen jelent jót. Szóval elmentem a Nyírő pszichoterápiás osztályának első interjújára. December 13.-án. Akkor azt mondta a terapeuta, hogy lehetséges, hogy csak márciusban kerülök sorra. De a fiataloknak nincsenek problémáik. Á, dehogy. 

 Na, de hogy a pozitív részéről is essen szó az évemnek. Először is ott volt a Könyvhét, ahol sok-sok dedikálással lettem gazdagabb, még olyannal is, akire nagyon vártam, de erről a Könyvheti beszámolóban olvashattok. 

Aztán tartogatott az év még egy Álomgyár raklapvásárt, ahonnan sajnos üres kézzel jöttem haza, no meg rá egy hétre egy M. L. Eperke dedikálást. Mindezek után a szeptember egy Anne L. Green szülinapja alkalmából rendezett író-olvasó találkozóval kezdődött szeptember negyedikén. Nagyon élveztem és tényleg nem bántam egyetlen percét se, habár nem voltam a legjobb állapotban. Aztán huszadikán eljött az, amire tavaly óta vártam. A Bars and Melody koncert. Sokan akik követnek instán tudhatják, mit jelentenek nekem. Történt a következő: indulás előtt elszakadt a táskán. Indulni kellett, így sietve a géptáskámat kaptam fel. Úgy voltam, majd lerakom a ruhatárba. A nagy lószart. Az egyik énekes megkérdezte, nem szeretnék-e fotózni a koncerten. Úgyhogy koncert után még állhattam neki retusálni. Majd jött a könyvfeszt Simon Marci, Marie-Aude Murail dedikálással. A Könyvfeszten nem aktívkodtam annyira,  

 A novemberem egy újabb Bars and Melody fotózást tartogatott, ezúttal Hamburgban. Rendesen be voltam szarva, főleg, hogy nagy késéssel indult a vonat, nekem meg el kellett érni a csatlakozást. Visszafele meg rossz vonatra szálltam. Seeemmi baj. 

 December 30.-án pedig hozzám került egy kismacska, ezzel boldogítva az életem. Bár egyelőre csak alszik. 

Úgyhogy izgatottan és reménykedve várom a jövő évet. Sokat várok tőle.

Jövőre 2025-ben tervezek indítani egy olvasó klubbot a #szabadirodalom jegyében, ahol mindenki azt olvas, amit szeretne. Szó szerint. 

 Az egész úgy fog zajlani, hogy lesz havi egy közös könyv, amit mindenki elolvas (persze csak, ha szeretne) és lesz havi egy találkozó, tervek szerint a Massolit nevű kávézóban itt, Pesten. Ezt a havi egy közös könyvet instán fogjuk megszavazni, mert a tiktokon egyelőre korlátozottak a lehetőségeim. 

Januári közös könyv: 

Velem tartotok?

Fülszöveg:

Amélia ​azt hitte, ebben az évben az érettségi lesz számára a legnagyobb megpróbáltatás.
A kamaszlány élete azonban darabokra hullik, nevelőszülei balesetével. Nem sejti, milyen különleges családba kerül amikor a nagybátyja, Roland magához veszi. Ő és a fia egy titokzatos Intézetben dolgoznak, ahol gyakran megfordulnak a férfi örökbefogadott gyerekei, Damien és Lucienne is. Első látásra mind hétköznapinak tűnnek, ám idővel egyre több misztikus apróság jelenik meg körülöttük.
Vajon mit kutat Roland az intézetben, és miért figyeli néha Améliát a szeme sarkából?
Damien hogy tud mindig a legjobbkor feltűnni?
Lucienne-nek tényleg nincs választása a jövőjével kapcsolatban?
A család barátja és az intézet biztonságiőre Patrik miért akar ennyire jóban lenni Améliával?
De a legfontosabb kérdés a lány számára mégis az, hogy vajon mit is tehetett az apja, amiért Roland ekkora hévvel gyűlöli?
Amélia gyanítja, hogy Roland veszedelmes titkokat rejteget előle, de nem marad ideje válaszok keresgélésére, mert az idő gyorsabbnak bizonyul nála. Családja és élete darabokra hullik, és csak egyet tud biztosan: egy olyan ősi történetbe csöppent, ami legalább olyan idős, mint maga a Föld. 

Véleményem: 

 Egy újabb könyv a kedvenceim között. Hosszú idők után olvastam végre egy olyan fantasy-t, ami nem volt túltolva különleges elemekkel, mint például világépítés, sárkányok, démonok és ehhez hasonló dolgok. Bár ezeket is nagyon szeretem, de azért jól tud esni néha egy könnyedebb fantasy. Ez tökéletes volt erre. 

"– Mi van? – Damien hangja elvékonyodott. – Na jó Lu. Egy nap maximum egy csillagjegyes
teóriát tud befogadni az agyam. Maximum!" - 118. oldal

 Történetünk ott kezdődik, hogy a fiatalon árván maradt Amélia végre családra talál a nagybátyja és annak családja személyében. Azonban mikor odakerül még csak fogalma sincs, milyen titkokat rejtegetnek előle (míg meg nem tapasztalja, hogy az egyik fogadott testvére ledobja a másikat az erkélyről). Azonban mindezek nem maradnak sokáig titkok és Amélia egyre kíváncsibb lesz, míg végül Roland el nem végeztet rajta egy pár vizsgálatot. Ez a vizsgálat és az Intézet azonban sok kérdést felvet. 

"[…] az álmok csupán ki nem mondott érzésekből fejlődött gondolatok, amelyek éjszaka látogatnak meg minket." - 316. oldal

 Tényleg árván maradt Amélia? Na és ha már Amélia: Tényleg árván maradt a lány? Sok kérdés volt bennem az olvasás közben és még több a könyv végén. Szóval, ha belekezdtek a könyv olvasásába - amit NAGYON ajánlok -, akkor előtte szerezzétek be az összes kötetet és ne legyetek olyan hülyék, mint én, aki csak az első részt vette meg, mondván, hogy úgyis kibírom a második részig. NEM! Nem bírom ki. Ebben a könyvben annyi izgalom és kérdés rejtőzik, hogy az valami fantasztikus. Imádtam a testvérek kapcsolatát és azt, ahogyan befogadták Améliát. Vajon milyen kalandokat tartogatnak még a következő részek? Na és a legfontosabb: Mi lesz Améliával?

 Fülszöveg:

Összeesküdtek ellened vagy valóban kezded elveszíteni az eszed?

Nathalie maga mögött hagyta a múltat. Egy új kapcsolatnak esélyt adva tiszta lappal indított. A férfi nyugalmat hozott az életébe, ám azt mindenki elől titkolja, hogy az elmegyógyintézet falai közti borzalmak nem múltak el benne nyomtalanul. A paranoia nem hagyja nyugodni, úgy érzi, valaki megint követi őt…

„Hiányoztam? Megígértem, hogy visszatérek.”
A félelme egynap megelevenedik és az élete rémálommá válik. Nincs más választása, a túléléshez el kell merülnie a sötétségben.

Készen állsz a félelemre?
Egy sötét, mindent elpusztító szerelemre?
Készülj fel a valódi őrületre!

Diana Hunt következő regénye, a nagy sikerű sorozat második része egy sötét, romantikus thriller, mely egyszerre szól szenvedélyes szerelemről, és egy nő harcáról, aki érveit eldobva keresi a kiutat az őrületből.

Vélemény: 

 Azt hiszem új kedvenc szerzőt avattam. Mi volt ez a könyv? A történet folytatódott, ezúttal már lerántva a leplet férfi főszereplőnkről. De mi van akkor, ha ez az egész csak egy kitaláció volt és ez az egész nem is történt meg? Történt ugyanis, hogy főszereplőnk Nathalie éli az életét, majd egy kórházi ágyon tér magához egy pszichiátriai intézményben. 

"A felszínes szar kapcsolat, amit néhány napra cukormázba forgattak, ettől még ugyanaz a

romhalmaz marad." - 44.oldal

Ám mivel ő végig kitart az igaza mellett, hogy ő Dr. Nathalie Lawson, így a lehetőségeihez mérten nyomozásba kezd. Furábbnál furább dolgok derülnek ki az intézet falai között. Vajon ez egy jól kigondolt terv volt? Egy bosszú? Úgyanis Nathalie épp egy kapcsolatból kilépve találta magát ebben a helyzetben. De hogy ki is volt az a pasi és milyen szerepe volt a történetben, arról nem árulok el semmit. 

Ez a történet számos fordulattal és izgalommal áll az olvasók elé. Egy percig nem bántam meg, hogy elolvastam. Sőt. Örülök neki és nagyon várom a harmadik részt, hiszen kíváncsi leszek ennek a résznek a vége után, hogy mit tud még ez a könyv tartogatni. Hiszen álmomban sem gondoltam volna, hogy egy apró mondatnak ekkora jelentősége lesz a végén. Figyelj minden apró részletre, ha elolvasod a könyvet. Én szóltam.

„Megöltem Winklert, mégis ártatlan vagyok.”
Conor Fostert egy brutális gyilkosság helyszínén fogják el. Testét ellepi az áldozat vére, a késen lévő ujjlenyomat tökéletesen egyezik az övével.
Állítása szerint a tettes Lenard. Lenard Axe, nem más, mint elméjének a másik lakója.
Szabadságát ugyan elveszti, de börtön helyett a Bridewood elmegyógyintézet foglya lesz.
Dr Nathalie Lawson vállát súlyos teher nyomja.
Megállapítani, hogy valaki többszörös személyiségzavarban szenved, vagy mesteri színjáték kíséretében csupán hazudik, embert próbáló feladat.
Főleg, ha a doktornő gondolatait más is leköti. Ami eleinte csak furcsa, majd rémisztő érzéseket kelt benne.
Az új beteg és a hátborzongató események között párhuzamot vonni őrültség lenne.
Vagy talán mégsem?

 Véleményem:

 Mi volt ez a könyv? De komolyan. Úr isten. Számítottam rá, hogy ütni fog, na de hogy ekkorát? Hát ezt nem gondoltam volna.Történetünk ugye ott kezdődik, hogy Nathalie, a Bridewood elmegyógyintézet egyik orvosa kap egy új beteget, akit egy ember meggyilkolásával vádolnak, ám ő mindenáron azt állítja, nem ő, hanem a másik személyisége tette. Itt jön Nathalie feladata, hogy megállapítsa, hogy ténylegesen disszociatív személyiségzavarról beszélhetnek Conor esetében vagy egy nagyon jól felépített színjátékról.

 A disszociatív személyiségzavar egy ritka, ám súlyos pszichiátriai állapot, amelyben az egyénben több, elkülönült identitás vagy tudatállapot alakul ki. A „disszociatív” jelentése többszörös. Ezeket altereknek is szokás nevezni. Ezek az alterek különböző személyiségek és mindegyik más-más módon éli meg és érzékeli a világot. Mások az érzéseik, az emlékeik és az identitásuk.

A disszociatív személyiségzavarban szenvedő egyén élete összetett lehet, abból kifolyólag, hogy a különböző személyiségek eltérő módokon befolyásolják egymás és az érintett életét is. A különböző személyiségek nem feltétlenül tudnak egymásról, illetve általában van egy „fő” személyiség, amelyik a legdominánsabb.

 Innentől kezdődik a történet és a talányok sorozata. Nathalie tipikusan az az ember, aki még a munkáját is hazaviszi, így kerül szóba legjobb barátnőjével az új betege, aki innentől kezdve úgy tekint erre, mint valami érdekes témára. Drága főszereplőnk ugyanis elől hagyta Conor aktáját. Ezután ismerjük meg csak igazán főszereplőinket, nevezetesen Conort, Lenard-ot és Nathalie-t. Kalandos út volt, ami a végéhez vezetett. Faltam a lapokat. (bevallom őszintén, nehéz róla spoiler nélkül mesélni, mert év végén kicsit megcsúsztam az értékelésekkel és már mind a két részt olvastam. 

Egy szónak is száz a vége. Ha kíváncsiak vagytok a történetre, akkor olvassátok el. Higgyétek el, megéri. Én amint befejeztem az elsőt, kezdtem a másodikat, mert tátva maradt a szám a végén (apró spoiler: a második végén még inkább és a harmadik résznek még nyoma sincs).

Fülszöveg: 

Mikor kezdődik már az ő szerelmi története?

A fanficmegszállott Georgia még sosem volt szerelmes, sosem csókolózott, még csak bele sem zúgott senkibe, soha. De örök romantikusként biztos benne, hogy egy nap meg fogja találni az Igazit.

Amikor elkezdi az egyetemet, készít egy tervet, hogy miként találhat rá a szerelemre. Ám a tettei fájdalmat okoznak a barátainak, így felteszi magának a kérdést, miért tűnik olyan könnyűnek a romantika mások számára, míg neki nem az.

Új címkéket aggatnak rá – aszexuális, aromantikus –, és ezek miatt Georgia még inkább elbizonytalanodik az érzéseiben.

Az a sorsa, hogy szeretet nélkül éljen? Vagy mindvégig rossz dolog után kutatott? Ebben az önazonosságról és önelfogadásról szóló bölcs, együttérző és szellemes történetben Alice Oseman csúcsformában tündököl, miközben Georgia és a barátai felfedezik, hogy az igaz szeretet nem korlátozódik a romantikára.

Hagyd, hogy elvarázsoljon!

Véleményem: 

 Georgia története nem átlagos. Georgia szexualitása nem megszokott. Hiszen nincs róla beszélve. Pedig az aszexualitás egy fontos dolog és kell, hogy beszéljünk róla. Habár én személy szerint nem vagyok érintett, de az LMBTQ közösségen belül rengeteg aszexuális és aromantikus ember van, akik pont úgy járnak, mint Georgia, pont azért, mert erről a szexuális irányultságról nincs szó a médiában. 

 Történetünk ott kezdődik, hogy Georgia egyetemre készül. Barátaival Jason-nel éd Felipa-val együtt készülnek erre a nagy és új kalandra. Már a kollégiumba érkezéskor a két barát megismerkedik egy lánnyal. Ő Rooney. Georgia szobatársa. Négyütők barátságában lesznek hullámvölgyek, de bátran mondhatom, hogy ez a barátság egy olyan dolog, amire mindenki vágyik az egyetemi évei alatt. Mindezek után bekerül a képbe Sunnil, az iskola Pride Egyesületének elnöke és segíti Georgia-t, hogy ki tudjon igazodni saját magán, vagyhai szebben hangzik: megtalálja ki is ő valójában. 

"Add a barátságaidnak a varázslatot, amit egy románcnak adnál. Mert ők éppolyan fontosak." - 298. oldal

 Az egész történet a felnőttévállásról, az úton kereséséről, barátságokról és elengedésről szól. Ugyanis Georgia-nak el kellett engednie egy valamit. Mégpedig azt, hogy ő soha nem lesz olyan, mint a többi felnőtt. Szerintem ez így nagy gyönyörű gyönyörű történet lett és kíváncsian várom az írónő további könyveit is. Hiszen eddig mindegyik egy-egy fontos témát boncolgatott és ez szerintem a jövőben sem lesz másképp. Hiszen mindig van miről beszélni, mert nagyon sokáig a szőnyeg alá lettek söpörve ezek a dolgok. 

 "Mindannyiunknak el kell játszanunk a szerepünket ebben a rohadt világban." - 114. oldal

Fülszöveg: