Noel's Bookland: dedikálás

Na hát ebben a pár napban is nagyon sok minden történt. Kezdve ott, hogy csütörtökön nem voltam kint, csütörtökön csak futólag voltam, pénteken kimentem szétnézni, de igazán csak szombaton és vasárnap indultam neki. Így nézett ki a naptáram:

Június 14., Péntek:

11.00 - Ebisawa Asuya dedikálás

Ide igazság szerint csak azért mentem, mert a pótanyum emiatt jött fel Pestre és akkor márösszefutottam vele is.

12.00 - Tóth Tamara dedikálás

Ezután én átszaladtam pár standdal arrébb Tóth Tamarához köszönni és beszélni pár szót. Bár ebből a "pár szóból" az lett, hogy... Hogy a pótanyám utánam jött, majd kaptam tőle egy könyvet és egy irtó aranyos Grogu-s könyvtokot, amit azóta is előszeretettel rakok a könyvemre.

Ez a nap igazság szerint könyves szempontból ennyi volt, én se nagyon vágytam többre. Bevallva az őszintét ezek után elmentünk mekizni, utána mindenki ment a saját dolgára. Mindezek után jött a szombat.

Június 15., Szombat:

13.00 - Riley Baker dedikálás

Ez volt az a dedikálás, amit részben a párom miatt ejtettem meg. Megvan neki a Túl ~~vagyok~~ leszek rajtad című könyve, amit dedikáltatni szerettem volna neki, meg ha már ott jártam, akkor aláírattam az én egyik könyvemet tőle, amit még a polgári nevén, Veréb Emeseként írt. Bár a dedikálásról nagyon nem nyilatkoznék, mert felhúzta az agyam, mikor áttették a dedikálást A pontból B-be, mert minden standot elállt a sor (szó szerint) és amikor átirányítottak minket boldog boldogtalan előzött mindenkit. Jelentem 2 órát álltam sorba.

Ezek után volt egy kis üresjáratom, mert Laura dedikálásáról már lemondtam, hisz délután egykor már állt a sor. Végül Levente azt mondta, hogy menjek, álljak be a sorba, majd megkeres, mikor zárnak (de azért figyelmeztetett, hogy már a híd lábánál van a sor vége). Nos hát... Akkorra kerültem sorra, mikor elindult, majd meglátott és megszólalt "elfelejtettem, majd gyere oda holnap" (hozzáteszem, ő se kérdezi meg a nevem). A másik amit megjegyeznék: Laura dedikálásán 5 órát álltam sorba.

Mindezek után hulla fáradtan és fájó (na meg a telepakolt sporttáskától kék-zöld-lila foltokkal tarkított) lábbal értem haza és szó szerint bedőltem az ágyba úgy, ahogy voltam. Legalábbis leültem. Szellemileg még ép voltam annyira, hogy egy kicsit olvassak.

Június 16., Vasárnap

Utolsó nap 9.52-kor álltam, vagyis inkább ültem be a sorba, mert akkor még viszonylag kicsi volt, de már akkor is én voltam a 6. ember, aki ott ült. Megjegyzem egykor kezdődött a dedikálás. Ott ültem tehát 3 óra 8 percet, legalábbis ültem volna, ha Laura nem kezdte volna kicsit korábban így 13 órakor már végeztem is. Így el tudtam menni aláíratni Leventével az elmaradt példányokat (amik közül véletlen egyet összecseréltem a párommal, így a párom kapott egy, az én nevemre dedikált könyvet). Illetve egyet elfelejtettem odaadni neki. Mindezek után megszólalt, hogy "Hoztam neked valamit". Mondom úr isten, mit csináltam. Kiderült, hogy semmit, csak egy bögrét adott, amiből az volt az utolsó. Innen is nagyon szépen köszönöm, habár nem tudom, miért kaptam, de az az egy biztos, hogy a szöveget csak utána olvastam el. Nem tudom, hogy ez egy célzás akart lenni részéről vagy mi, de találó. Valami hasonlót szoktam én is mondani a páromnak néha, mikor összekapunk.

Ezek után pedig összefutottam a párommal, aki jött egy előadásra, de előtte még elugrottam vele Leventéhez, hisz még volt időnk az előadásig. Az előadás után én még visszaugrottam, mert észrevettem, hogy a Vörös nincs dedikálva (a Szigor első részét akkor még nem vettem észre), utána pedig szép lassan elindultunk kajálni, majd haza. Az utána lévő történések már a magánéleti problémáimhoz tartoznak, de a délutánt azt úgy, ahogy van, kitörölném a francba. Legalábbis azt a részét, miután elhagytuk a könyvhét területét.

Ilyenkor azért jól tud esni, hogy azért ilyen nagy nevek is, mint Levente vagy Laura már közelebbi olvasóként köszöntenek, szinte mint egy barátot. Az más kérdés, hogy mindez mennyi munkának köszönhető. Mert mint tudjuk, a könyvmoly csak olvas, de egy könyves tartalomgyártó mögött ennél több van. Köszönöm mindenkinek, akivel összefuthattam. Egy élmény volt. Találkozunk szeptemberben.

6/18/2024 No megjegyzés

Mindig nagy öröm tud lenni, ha az ember hosszú idő után először találkozik a barátaival. Ezzel én sem voltam másképp, mikor a könyvhét második napján, szeptember harmadikán először kilátogattam a könyvhétre. Én minden évben szimplán a barátok miatt megyek ki, hiszen három stand is van ahol barátokkal válthatok pár szót. Ez most sem volt másképp. Azonban minden könyves eseményen (könyvfesztivál/könyvhét) a szombat a legpörgősebb. Ez most sem volt másképp vírus ide vagy oda.

Ezen események előtt mindig nagy lelkesedéssel megyek fel az események honlapjára és böngészem végig, milyen dedikálásokra tudnék menni. Ez most sem volt másképp. Örömmel és boldog mosollyal az arcomon írogattam ki a dedikálásokat egy lapra, hogy majd helyszín térképén megkeressem a standokat. Találjátok ki, melyik nap volt a legforgalmasabb! Hát persze, hogy a szombat. Szombatra szám szerint tíz darab dedikálást írtam fel magamnak, ebből kettőre jutottam el, mert ötre haza kellett érnem, egynél meg nem álltam ki azt a hosszú sort, ami akkor volt, inkább mentem másnap. Nem, nem Lakatos Leventének a dedikálására álltam akkor sorba. Leslie L. Lawrence dedikált. Kilóméteres sor állt hozzá, másnap viszont percek alatt sorra jutottam. Ezen a képen pedig nagyjából látszik a sor. Ti látjátok a végét? Én igen, de... Nem akartam kiállni, pedig már álltam sorba négy órát Lakatos Levente dedikáláson. Habár az nem most volt, hanem még a vírus előtti időszakban. Most nem volt mit dedikáltatnom vele, mert a Legszebb heged című regényét még nem sikerült beszereznem.

Apropó könyvbeszerzés. Én minden évben úgy megyek ki a könyvhétre/könyvfesztiválra, hogy nem veszek egy könyvet se. Hát... Idén két könyv is hazajött velem. Ez a két könyv viszont olyan volt, hogy az egyiket megkaptam utólagos szülinapi ajándékként a másikat meg én vettem, mert... Mert hiányzott már a könyvtáramból és aznap volt nálam annyi, úgyhogy úgy voltam vele, hogy miért ne. Úgyhogy két csodálatos könyvvel gazdagodtam. Illetve az egyik egy album volt, de na. Amúgy arra is tök véletlen akadtam rá. Mivel pénteken mentem oda először így nem találtam az ismerőseim standját és nézegettem a számokat. A HVG standnál elhaladva pedig megláttam ezt a könyvet és belenéztem, mert akkor dedikált az album megalkotója, Czank Lívia. Belenéztem és lefotóztam. Aztán elkövettem egy olyat, hogy felraktam insta sztoriba, hogy ezzel meg még egy másik könyvvel bővült a kívánságlistám. Csakhogy másnap jött egy nagyon-nagyon kedves ismerősöm és nekem szegezte a kérdést: "hol is volt az a könyv, amit annyira nézegettél?" (nem így, de ez volt a lényege). Odamentünk a standhoz és megvette nekem a könyvet. Úgy örültem, mint majom a... Na tudjátok.

A szerzői dedikálásról sajnos lekéstem, de semmi baj, majd lesz még rá alkalom. Remélem. Viszont így legalább rátaláltam a fotós munkáira, aminek külön örülök, mert tényleg fantasztikus képei vannak. Úgy szorongattam az albumot, mikor végre kézhez kaptam, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándéknak. Szóval hálás vagyok a könyvhét szervezőinek, amiért idén ennyire megkavarták a pavilonok elhelyezését. Na, de viccet félretéve, tényleg nagyon jó volt az egész és rettentően felemelő volt újra találkozni az ismerőseimmel.

Habár nem minden dedikáláson sikerült ott lennem, amit terveztem, így sem szomorkodom, hiszen tudom, azokra még később is lesz lehetőség. Csak a vállam szomorkodik, mert így feleslegesen cipeltem aznap öt könyvet. Sebaj, legalább megedződtem. A vasárnap már kicsit laposabb volt, de akkor is kimentem, mert legalább a társaság jó volt (L. J. Wesley és Krencz Nóra társaságát különösen hiányoltam).

Ezen kívül pedig rá kellett jönnöm, hogy a covid alatt nagyon elszoktam az órákig tartó sorban állástól, de ehhez képest elég jól viseltem, mikor Rácz-Stefán Tibor dedikálásán közel egy órát álltam sorba (plusz-minusz egy-két perc).


Amikor kérdezte, milyen névre írja, majdnem elsírtam magam.

Ezeken kívül beszereztem Gabriella Eld: Talpig feketében című regényét, amit már régóta nézegettem és végre Jordan mellé csatlakozott még egy hód a polcomra. A dedikálás meg... Valamiért megnyugodtam. Nyílván egy kívülálló nem érzi ennek a súlyát, de ilyenkor megnyugszom egy kicsit. De volt, ahol például nem ez a nevem került bele a regénybe. Például Eszes Rita dedikálásán, aki a blogger nevemre írta alá a könyvet, vagy éppen Bálint Erikánál, aki pedig Laura névre írta. Tudom, kicsit személyiségzavaros a helyzet, de hát na. :D

Egyik alkalommal azonban (mikor éppen nem rohangáltam dedikáláról dedikálásra) észrevettem az

Imádom a könyveket standja előtt egy hatalmas sort. Több ott levő ismerősömtől is megkérdeztem, hogy valaki tudja-e, hogy ki dedikál, mert hiába vagyok szemüveges, addig még én se látok el. Habár az emberek kezéig elláttam és mindegyikben Fejős Éva könyv volt, úgyhogy nem is kellett sokáig agyalnom. Szóval meg kellett állapítanom a két szememmel is, hogy Fejős Éva írónőnek tényleg nagy az olvasótábora. Be nem álltam volna abba a sorba. Leslie L. Lawrence sorából is kiálltam szombaton és közöltem, hogy inkább másnap visszamegyek. Bár, ha már a kettőt (Fejős Éva és Leslie L. Lawrence) hasonlítom egymáshoz, akkor meg kell mondjam őszintén, Leslie L. Lawrence dedikálósora sokkal hosszabb volt. Habár mikor én beálltam hozzá dedikáltatni vasárnap 11:00-kor egész gyorsan haladt a sor és 11:15 körül már kint is voltam. Viszont ez így volt jó. Tartalmas hétvégét tudhatok a hátam mögött és így legalább azt se bánom, hogy kihagytam az edzésemet.

Íme még pár kép a könyvhétről:

9/06/2021 No megjegyzés

Múlthét pénteken, 2019. december 6.-án egy olyan nőnek a dedikáláson volt lehetőségem részt venni, amire eredetileg nem is terveztem ellátogatni. Azonban a három órának, amit a sorban töltöttem egy percét sem bántam meg. Mrs. Escobar dedikálására volt lehetőségem ellátogatni, hiszen itt dedikált a Budapesti Allee bevásárlóközpont. Amikor felhívtam édesanyámat, hogy mikor tudnék hazamenni, ő tájékoztatott, hogy dedikálásra megy, így én is elmentem vele. Azonban egészen addig, míg oda nem értünk azt sem tudtam, kiről van szó. Akkor viszont megtudtam.

Könyvesbolt földszinti rész.

Anyám a kezembe adta a regényt, melynek elolvastam a fülszövegét és onnan el sem lehetett venni tőlem. A találkozás egy hatalmas élmény volt, hiszen azok után, amit anyukám mesélt nagyon nagyra nőtt a szememben ez a nő. Hiszen az, amin ő keresztülment az nem mindennapi. Az állandó bújkálások és menekülések... Fel sem fogtam, hogy bírta ki.

Közel a célhoz.

A dedikálás végén még ott maradtunk a könyvesboltban és körbenéztünk. Akkor láttam meg, hogy Escobar-nak a bérgyilkosa, a szeretője és a fia is írt könyvet. Akkor csak a szeretőjét vettük meg, de majd a fiájéra is kíváncsi leszek. Na meg... Vajon milyen lehet a bérgyilkos szemszöge? Jaj nekem.

Ami külön meglepett az pedig az volt, hogy külön kiírták, hogy senkinek nem ír bele nevet. Amikor odamentünk a tolmács megkérdezte anyukámat, hogy hogy hívnak. Engem. Beleírta a nevemet, így aztán még nagyobb érték számomra. (Ezt azonban nem nagyon értettem, mert a könyv édesanyámé.)
Ezzel a találkozással pedig elmondhatom: találkoztam azzal a nővel, aki tükröt tart a mai tinik elé és megmutatja, hogy a szerelem vak. Az életnek van sötét oldala is. Nem feltétlen a szívünkre kell hallgatni.
Az egyetlen baj az ilyen könyves eseményekről való írással, hogy nem lehet mindent átadni, hiszen amit te ott átélsz, azt nem mindig lehet úgy szavakba önteni, ahogy van. Ez a nap pedig pont egy ilyen nap volt.

12/09/2019 No megjegyzés

Tegnap május 19.-én, szombaton voltam Leiner Laura dedikáló turnéjának utolsó állomásán az L&L Könyvesboltban. Röviden csak annyit mondanék, hogy nagyon élveztem, de szeretném azt is elmesélni, nekem, hogyan telt ez a nap.
Már előző nap este be voltam parázva, hogy én ugyan, hogy fogok odatalálni. Ugyanis még nem jártam ott gyalog. Másnap a dedikálás napján pedig, amikor felkeltem anyuék elmagyarázták, hogy mennyit kell sétálnom, ha leszállok a villamosról.
Egy óra előtt anyummal még elkezdtem nézni a királyi esküvőt, mert miért is ne, aztán egy óra hat perckor el is indultam.
A Lehel térre (villamos végállomása) érve szerencsémre összefutottam három Leiner Laura-olvasóval és így nem voltam egyedül. A lányok amúgy nagyon kedvesek és aranyosak voltak. No aztán. Odaértünk a sorhoz és várakoztunk... Én pedig majd' megsültem. Picit sokat várakoztunk, mint általában minden Leiner Laura dedikáláson, így beszélgettem egy kicsit az ismerőseimmel. Azt ne kérdezzétek, miért nem olvastam. Talán azért, mert majd megsültem. Aztán hazafele meg majdnem rám szakadt az ég, de erről később. Miután végre odakerültem, hogy leültem Laurához már örültem, hogy végre jó idő van a boltban, mert szó szerint majdnem sült Laura lettem. Laura, mint mindig, most is nagyon aranyos volt. Élveztem, hogy végre megint eljutottam a dedikálására, mert ugyan most nem névre szólóan dedikált és ez csak egy kézírás a könyvben, de akkor is egy hatalmas élmény volt. Na, meg az is, hogy találkoztam az egyik instagrammos követőmmel Orsival, aki halál cuki volt. Jót beszélgettünk és együtt értetlenkedtünk a két soron, amit kialakítottak.
A hazafelé megázós sztorim pedig csak annyi, hogy amikor jöttem hazafelé, éppen fordultam be a sarkon a ház felé, amikor elkezdett csöpögni az eső. Ami csak azért volt rossz, mert a kezemben volt a könyv. Ezt a problémát azonban hamar megoldottam, mert betettem a dzsekim alá, ami a karomon lógott. Ám még így is tettesével szedtem a lépteket. Végezetül pedig hazaértem és írtam a barátnőmnek, aki még mindig ott volt.
Nehéz meló olvasónak lenni.😃
A sorban tényleg nagyon jó volt a hangulat, még azok sem unatkoztak, akik egyedül mentek. Az ismeretlen tiniknek máris két közös pontjuk volt, ami elég is volt ahhoz, hogy beszélgetni tudjanak. Mi ez a kettő? Az olvasás és Leiner Laura. Pont elég ez a kettő és máris elérhető, hogy ne unatkozz a sorban.
Laurának sikerült egy olyan olvasótábort felépítenie, akik ha kell segítenek egymásnak és azonnal megtalálják a közös beszédtémát. A sorokban senki sem állt unottan és bambán, mindenki beszélgetett valakivel, akár telefonon, akár személyesen - de a többségre az utóbbi volt az igaz.
Amikor én odamentem megnyugodtam, hogy "huh, sorra fogok kerülni", mert még mindig elevenen él az emlékezetemben a Szent Johanna Gimi befejező kötetének megjelenése. Az - bár nem Laura hibája volt - sok olvasót elkeserített, köztük engem is, de azóta már többször is találkoztam vele. Egyszeri eset volt, remélem nem fog megismétlődni. Maximum az a jó hangulat, ami tegnap volt. Nekem meg plusz két könyvvel nőtt a karácsonyi listám, amit már most elkezdtem írni.

5/20/2018 No megjegyzés

4/22/2018 No megjegyzés

1. Miért kezdtél el írni?

Az alkotás – legyen szó írásról vagy rajzolásról – gyerekkorom óta a mindennapjaim része. Mindig is szerettem világokat alkotni, tovább gondolni egy kérdést. Idővel megpróbáltam nemcsak a fejemben megélni a képeket, hanem úgy leírni, ahogy én láttam őket. Ez a nehezebb része, leülni és papírra vetni a gondolatokat. Ez egy folyamatos lecke az alázatról, a türelemről és a kemény munkáról. Rengeteget tanultam a nyelvről, másokról és önmagamról. Ezért kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással, hiszen mindamellett, hogy kikapcsol, tanít is.

2. Hogy jött az első megjelent regényed, az Osztálykép ötlete?

Szerettem volna egy erős hangulatú, őszinte ifjúsági regényt írni. Először a nyitójelenetet láttam magam előtt, a falgrafikás fiúöltözőt, Leventét és Ákost, a rúzst és a döbbenetet – ezzel mutatkozott be az Osztálykép, és később minden sorral, minden fejezettel többet mesélt az iskoláról,

a gyászról, az erőszakról és az elfogadásról.

3. Mesélj egy kicsit magadról! Ki is vagy te?

Író, blogger, álmodozó, tanár és diák. Imádok olvasni és új világokat megismerni, rajongok a Harry Potter-sorozatért, a Scott Pilgrim-képregényekért és a Star Wars filmekért. Szeretem az esőt, a ködöt, a parkokat, a buszmegállókat és a tömegközlekedést. Ezek éppúgy megihletnek és megnyugtatnak, mint az elalvás előtti tíz percek és az írás.

4. Mi késztetett rá, hogy beküld a [bekezdés]-pályázatra?

Két dolog, az elhatározás és a kíváncsiság. Elhatározás, hogy elinduljak egy nyílt pályázaton, és ezzel többet tanuljak önmagamról és másoktól, és kíváncsiság, mert érdekelt, milyen szinten állok, miben kell még erősödnöm. Miközben szerkesztettem és megosztottam másoknak az Osztályképet, rábukkantam a [bekezdés]-pályázatra a Moly.hu oldalon. Szimpatikus volt a kiírás, tetszett a mentorprogram és a fejlődés lehetősége. Ezért is küldtem el a regényemet a pályázatra.

5. Miket tervezel a továbbiakban írás terén?

Jelenleg gyűjtöm az ötleteket, feljegyzem őket egy füzetbe, hogy tovább gondoljam őket. Figyelek, olvasok és igyekszek a pihenésre is kellő időt fordítani, hogy újabb lendülettel folytassam az elkezdett vagy szerkesztésre váró történeteket. Van ugyanis egy szerelemgyerekem, Pandóra arcai munkacímen fut, és már csak azért is közel áll hozzám, mert ő törte meg a jeget, ez volt az első, önálló világú regényem. Terveim között van a szerkesztése, a cselekmény átgondolása.

6. Maga az, hogy belevitted az LMBTQ+ témát, miért fordult meg a fejedben?

Keveset beszélünk a közvetlen valóságunk kérdéseiről, a kisebbségekről, noha a társadalmi sokszínűség körbevesz minket. Az irodalom – jelenesetben a kortárs ifjúsági regények – szerepe abban fontos, hogy a könyvekben megismert szemléletek által az olvasók toleránsabbá és elfogadóbbakká válhatnak más társadalmi csoportokkal szemben. Ezért is lényeges az LMBTQ-szál, értelmez és ismertet, új nézőpontot hoz a történetbe.

7. A Könyvfesztiválon debütál a regényed. Milyen fogadtatást vársz?

Nem tudom, hogy milyen fogadtatása lesz a regénynek, de bízok benne, hogy az olvasók nyitottak lesznek és kialakul egy párbeszéd.

8. Megbántad, hogy beküldted a műved?

A lehető legjobb döntés volt beküldeni az Osztályképet a pályázatra, örülök, hogy így tettem. A Twister Media Kiadó mindenben támogat és segíti a munkámat. Rengeteget tanulok tőlük.

9. Mit üzensz azoknak a leendő olvasóidnak, akik tervezik elolvasni a regényed?

Először is azt, hogy köszönöm. Hálás vagyok az érdeklődésükért, és remélem, hogy az Osztálykép adni fog nekik egy útravalónyi gondolatot.

Köszönöm az interjú lehetőségét!

Szeretettel,

Emma

Az Osztálykép egy LMBT ifjúsági történet a felnőtté válásról, a gyászról, az emberi gonoszságról és az elfogadásról.

Kálnoki Levente nem akar mások életének részévé válni. Véletlenül mégis leleplezi gimnazista osztálytársa, az ünnepelt focista, Szendrei Ákos titkát, ahogy kirúzsozva fényképezi magát és a fotót elküldi valakinek. Levente megígéri neki, hogy hallgat, és a két fiú útjai ezzel külön is válnának, ha legnagyobb szerencsétlenségükre nem kellene együtt dolgozniuk egy iskolai projekten. Levente egyre közelebb kerül Ákoshoz, és vele együtt néhány másik osztálytársához, akik által úgy tűnik, az élete is megváltozik. Mindezeken túl Leventének meg kell birkóznia a saját érzelmeivel: a haraggal, a gyásszal és a szerelemmel.

Az Osztálykép elsősorban az útkereső kamaszokhoz szól, de bárkit elgondolkodtat, aki nyitott az őt körülvevő színes világ mozzanataira, az első szerelemre, csalódásokra és újrakezdésekre.

4/19/2018 No megjegyzés

4/18/2018 No megjegyzés

Hogyan jött egyáltalán Brooke története?

Eredetileg ez nem könyvnek indult. Az Egy űrállomás-takarító naplóját igyekeztem befejezni, még 2016 decemberében, de valahogy nem akarta az igazságot. Kipróbáltam, hogy sikerül-e bebikázni az ihlet gépet úgy, hogy írásgyakorlatként firkálok valamit. Ez az írásgyakorlat lett végül a Brooke alapja.

Tehát nem kiadásra tervezted a kezdetkor. Hogy szántad végül rá magad?

Nemhogy nem kiadásra, de még csak nem is könyvnek. Eredetileg csak arra szolgált, hogy tudjak írni. Csak aztán Brooke elszabadult, kialakult a fejemben a története, így már muszáj volt megírnom.

Miért pont egy kómában lánynak a gondolatairól írtál?

Ez volt talán a legelborultabb dolog, amit éppen ki tudtam találni. És az írásgyakorlathoz mindenképpen valami elborultat akartam. Valamit, ami nem hétköznapi, ami megmozgatja a fantáziám. Elvégre ez az egész gyakorlat lényege.

Így megjelenés előtt mit jósolsz? Szerinted tetszeni fog az olvasóidnak? Mert azért valljuk be, teljesen más, Mint Max története.

Jósolni elég nehéz, de szerintem igen (és az eddigi vélemények is ezt mutatják). Max története eléggé réteg zsánerben készült, ezzel szemben Brooke előtt egy szélesebb közönség áll. Bízom benne, hogy megtalálja a közönségét.

Szélesebb közönség alatt, mit értesz?

Sokkal többen olvasnak new adult könyveket, főleg ha kicsit romantikus, van benne némi erotika stb, mint a sci-finek azt a változatát, amiben Max készült.

Miket tervezel még a jövőben (írás terén)?

Írás terén a jövőben. Hát, most egy pályázatra kéne megírnom egy kisregényt, a sztori meg is van, de még nem állt rá az agyam. Utána még nem tudom melyik sztorimat veszem elő. Megírtam már úgy 30 oldalt egy krimiből, valószínűleg az lesz a kiválasztott, de kb előlről kezdem teljesen.

Ahogy nézem, nem tervezel egy stílusnál maradni. Jól látom?

Se stílusnál, se zsánernél. Nem szeretném egyrészt, hogy "beskatulyázzanak", másrészt mindenben ki szeretném próbálni magam

Az olvasóidnak mit üzensz, akik tervezik esetleg a Könyvfesztiválon megvenni a Brooke-ot? Valamint: Hol találnak meg?

Egyrészt, hogy igyekezzenek, nehogy elfogyjon :P

Viccet félretéve, érdemes lesz most megvenni a könyvet, ugyanis jó ideig nem lesz újra akciós. Ezenfelül, ha a nyomda is úgy akarja, akkor minden egyes könyvhöz ajándék lemosható tetoválást is adok, hogy együtt legyünk menők.

Korlátozott darabszámban poszter és energia ital is kapható lesz a könyv mellé, a borító grafikájával, szóval lesz minden, mint a búcsúban.

Az egész könyvfesztivál ideje alatt kint leszek, ha a B épület galériáján, az Imádom a Könyveket standjánál járnak, jó esély van rá, hogy belém botlanak. Szombaton 2-3 között főleg, hisz' akkor lesz a dedikálásom. Nem kell félni tőlem, nem harapok.

4/10/2018 No megjegyzés

12/31/2017 1 megjegyzés

Vidám társaság, jó hangulat, fantasztikus könyvek. Ez az a három kifejezés, amivel nagyjából jellemezni tudnám a mai napot. Ha azt mondom most itt nektek, hogy fantasztikus volt, akkor tényleg nem túlzok. Ebben a társaságban tényleg nem lehet unatkozni. Ha nincs is ott ismerősöd, viszont van bátorságod, akkor egy-egy szerzővel leülsz beszélgetni egy kicsit. Ez tipikusan az-az esemény. Ráadásul ebből nagyon jó hangulat is kerekedhet. Főleg, ha abból a pár emberből társaság lesz.

Bár ezt pont én mondom, aki nagyon visszahúzódó. Viszont azért én is oda mertem menni a szerzőkhöz és köszönni, vagy beszélgetni velük. Például Baráth Vikivel csevegtem egy nagyon jót az esemény végének közeledtével a további könyveiről és a - most már akkor nem meglepetés - interjúról A főnökkel kapcsolatban. Illetve, ha már A főnök is szóba került, akkor faggattam egy kicsit, hogy nem akar-e esetleg írni egy kis folytatást a regénynek Ryanről.

Azt viszont nem árulom el, hogy erre mit mondott, mert hagyom, hogy ő pletykáljon nektek. Viszont azt nyílt titok, hogy a pólóját nem sikerült lefényképeznem (a francba), amin egy "Álomgyár ördögei" logó volt. Na, először én is nagyot néztem, mert először nem tudtam, mi a franc ez, aztán leesett, hogy Siennán (maradjunk ennél a megnevezésnél, mielőtt a rendes neve miatt kapok a fejemre) is ugyan ilyen póló volt. Itt jött ki belőlem egy kérdés. Ki a harmadik tag? Viki szerint az még nincs, de majd ki tudja, mi lesz belőle. :D Viszont azt elárulta, mikor jön a következő regénye, úgyhogy tavasz-nyár környékén készüljetek. Arról is sikerült kifaggatnom, hogy ez is romantikus stílusú lesz.

Basszus. Annyi mindent megtudtam Vikitől, de nem sok dolgot merek ebből nektek elmondani, mert nem tudom, mennyire kapnék ezért a fejemre. Lényeg viszont az, hogy egy nagyon jó hangulatú esemény volt ma, bár azt bevallom, hogy amikor tizenegykor felkeltem és megláttam, hogy Péter megváltoztatta az esemény időpontját, kicsit megdöbbentem, mert én úgy tudtam, hogy nem ma lesz. De minél előbb, annál jobb. Legalábbis én így nagyok vele. Ti voltatok esetleg? Nektek tetszett?

Én mondjuk ezzel az eseménnyel már második alkalommal úgy mentem el, hogy tudtam, megéri. Ugyanis, amikor előző évben voltam elsőnek ilyen évzárón, akkor azt sem tudtam, hogy mi lesz ott, viszont találtam embereket, köztük a Kitablar blog blogerináját Barbit, akivel megismerkedtem, és mai napig jóban vagyok vele. :)

12/17/2017 No megjegyzés

Mint tudjátok, - vagy, ha nem, akkor most megtudjátok -, hogy ma volt Budai Lotti új könyvének bemutatója, melyből mint látjátok két példányt is hazahoztam. Gondolom erről már következtettek arra, hogy miért is van megduplázva. Nyugi, nem ti pártok rosszul. Miután elolvastam a könyvet - az értékeléstől függetlenül - szeretnék nektek egy nyereményjátékot.

Na, de most egy kicsit a bemutatóról: A egész onnan kezdődött, hogy öt perccel a kihírdetett kezdés előtt értem oda, ahol találkoztam Nikivel a Nikii blog bloggerinájával, akivel várakoztunk az ajtónál, mint ahogy ezt a dedikálásoknál megszoktuk. Ám kiderült rá kb. öt percre, hogy nyugodtan bemehetünk.

Hozzáteszem, hogy a könyvről nem sokat tudtam, csak láttam, hogy még fog jelenni és miután elolvastam a fülszöveget gondoltam elmegyek beszerezni a megjelenésre.
Miután elkészült a könyveket én elkezdtem rajtatok is gondolkodni és azon, hogy valamivel kedveskednek kéne nektek. Tessék. Vagy ez túl sok? Na sebaj. Mindössze a nyereményjátékra még várnotok kell november végéig. De nyugi. Mindjárt itt van. Előbb szeretnék befejezni legalább egyet azok közül, amiket most olvasok.

Maga az írónő akkor lepett meg igazán, amikor megláttam. Nem hittem volna, hogy ilyen fiatal. Viszont azt szegénynek ugyanúgy megmondtam, hogy nagyok az elvárásainak, mert történelmi regény. Viszont megnyugtatott, hogy nem olyan, mint a Wikipédia. Itt már megnyugodtam.

Viszont nem is én lennék, ha nem cs*sztem volna el valamit. Ugyanis a sorba állva ugye két könyvet írtak fel nekem. Én hülye pedig pont azt írattam alá a nyereményjátékra, amiben benne volt a "nem értékesíthető" pecsét, tehát amin rajta van, hogy az én részemről adják a könyvet, mint bloggernek. Így aztán szóltam és kicseréltük.

Összességében alig várom, hogy olvassam, mert a fülszöveg (az évszámon kívül) nagyon bejött. A másik pozitívum pedig, hogy találkoztam Angelikával. Akinek egyébként eddig nagyon hálás vagyok, mert eddig nagyon úgy néz ki, hogy sikerült megszerettetni e velem a történelmi regényeket. Ezért is mentem el Lotti bemutatójára, mert már nem úgy állok, hozzá, hogy "fúj történelem", hanem megpróbálom, ha még nem tetszik, akkor finoman megfogalmazom.

11/09/2017 1 megjegyzés

Forrás: Becca Prior Facebook oldala

Akik ismerik az írónőt, vagy követik valamelyik netes platformon, ők biztosan tudják, mi volt tegnap. Azon kívül, hogy az Olvsás éjszakája.

Most pedig jöjjön a sztori, hogy én hogyan is kerültem oda, hiszen még nem olvastam egy regényét se. De már vagy fél éve tervezem elolvasni A tanítvány c. regény sorozatát, aminek mint megtudhattam, már dolgozik a befejező, az-az a negyedik kötetén.

Az egész bemutató a Szent István két.-n volt, ami számomra még egy ismeretlen környék volt, ugyanis életemben nem jártam ott. De most azt is felfedeztem. Amikor megtaláltam a helyet bementem, csakhogy az egyetlen bökkenő ott volt, hogy az előtérbe már nem volt hely. Viszont a férfi, aki fogadta a vendégeket mondta nekünk, (mert összesen ketten nem tudtunk már leülni) hogy üljünk be oda, ahol a beszélgetés lesz.

Bár akkor én még udvariasan nemet mondtam, mert vadásztam ismerősök után. Például ott volt Szörpi is, akiről már meséltem nektek Sam Wilberry Cage című könyvének bemutatójáról írt eseménybeszámolómban.

Amikor elkezdődött a bemutató ami nagyjából annyi volt, hogy amikor még csak a gyülekezés volt, akkor fel kellett írni nekünk kérdéseket, amiket a beszélgetés alkalmával Ádám (a képen bal oldalt) kiválogatta a legjobb kérdéseket. Ezeket pedig felolvasta a kérdéseket, Becca pedig választ is adott rájuk. Így történt, hogy egy csomó mindent megtudhattunk a könyvekről. Na meg persze a Festett testekről is kiderült egy és más. Például, hogy a borítón lévő modellnek csak "kölcsönözték" a kockáit, amikor pedig meglátta a borítót azt mondta, hogy vesz egy bérletet a konditerembe. 😂

Lényeg annyi, hogy nagyon sokat röhögünk és sok mindent megtudhattunk Beccáról és a könyvekről. A végén pedig mindenkinek alkalma nyílt arra, hogy dedikáltassa a könyvet, amit beszerzett. Mint mindig, most is elmondom nektek: Soha ne menjetek úgy könyvbemutatóra, hogy nincs nálatok pénz.

Miután pedig dedikálta a könyveket és beszélt az olvasóival pár szót kimehettünk az előtérbe enni egy pár falatot.

9/17/2017 1 megjegyzés

Hát. Hol is kezdjem. Picivel (egy-két perccel) több, mint egy óra sorbaállás után végre sikerült

eljutnom az írónőhöz, addig pedig végig beszélgettem, találkoztam ismerősökkel és mivel a barátommal voltam, így aztán ténylegesen jó volt. Amikor megérkeztem - kb. tíz perc keresgélés után - beálltam a sorba és először úgy voltam vele, hogy "Hú, ennek sose lesz vége", de aztán jött Linda (Laura testvére) és megkérte azokat az olvasókat, akik több (két-három) könyvet hoztak, azok egyet válasszanak ki, amit névre szólóan szeretnének dedikáltatni, mert Laura már egykor elkezdte a dedikálást, holott ugye csak négyre volt kiírva.

Mivel én csak egy könyvet vittem (legalábbis egy Leiner Laura könyvet, amúgy pedig három volt nálam :D) így nem nagyon volt miből válogatnom, de az előttem és a mögöttem lévő "idegenek" (akiket nem ismerek személyesen) úgy vettem észre, hogy bőszen válogattak a két-három (négy) könyv közül, amit dedikáltatni hoztak, ugyanis az volt kiíva az oldalra, hogy bármennyit hozhatunk.

Egy óra sorbaállás után végre bejutottam a könyvesboltba és dedikáltattam a könyvet, (Nélküled) amit végre megkaptam és alig várom, hogy elkezdjem.

Bár ahogy észrevettem voltak olyanok, akik a sorban is olvasták Laura könyveit (nem tudok és nem is akarok nevet említeni, mert nem akarom, hogy megsértődjenek, vagy ilyesmi).

Amikor bejutottam és végre dedikáltattam hőn szeretett könyvemet (jó, nem túlzok :D) csináltunk egy selfie-t, ami picit homályos lett, de nem érdekelt. Azért beállítottam profilképnek. Miután Laura aláírta a könyvem éppen mentünk volna megállított még egy kicsit és mondta, hogy az ötödik rész (utolsó előtti) megjelenése őszre várható, aminek nagyon megörültem, mert imádom ezt a sorozatot.

Én nagyon jól éreztem magam a dedikáláson és nem csak azért, mert tavaly óta mindig úgy megyek dedikálásra, hogy Laura megkérdezi, hogy "Laura, ugye?" vagy éppen köszön, hogy "Szia Laura!". Nekem ez nagyon nagy öröm és remélem nem csak nekem volt iszonyatosan jó ez a dedikálás, hanem másnak is.

7/22/2016 No megjegyzés

Most olvasom:

Üdv itt!

Látogatók

Rendszeres molyok

Kövess minket!

Népszerű bejegyzések

Címkék

Blog Archive