Annabel ​Greene harmadikos gimnazista, és megvan mindene, amiről csak egy lány álmodhat: divatos ruhák, menő barátnők, jó jegyek és a suli leghelyesebb sráca…

Mindez azonban csak abban a tévéreklámban igaz, melyet nyáron forgatott vele egy áruházlánc. Annabel valódi élete már kevésbé irigylésre méltó. Elege van a modellkedésből, legjobb barátnője ellene fordult, az iskolában magányos, és otthon sem érzi jól magát igazán. Egyik nővére, a nagyszájú, életvidám Kirsten, New Yorkba költözött, míg Whitney, a középső nővér, egész nap otthon gubbaszt és súlyos anorexiával küzd. Szülői szeretetben elvileg nincs hiány, csakhogy az apja nem az a lelkizős fajta, anyja pedig annyira élvezi lánya modellkedését, hogy észre sem veszi, Annabelnek mennyire elege van mindebből. A lány már meg sem próbál beszélni családjával a problémáiról, inkább hazudik vagy egyszerűen csak hallgat, hogy elkerülje a veszekedéseket, megkímélje egykor súlyos depresszióval küzdő anyját a csalódástól és az újabb megrázkódtatásoktól.

Aztán egy új barátság jelentős változást hoz: Annabel megismerkedik fura, magányos iskolatársával, Owen Armstronggal, akinek a fülében mindig ott az iPod. Owent már olyan sokszor sodorta bajba agresszív viselkedése, hogy dühterápiára ítélték. Az ott tanultakat és a zenét segítségül hívva, a fiú lassan rávezeti Annabelt, hogyan lépjen ki a hazugságok világából.

De vajon lesz-e elég bátorsága, hogy elmondja, mi történt valójában a nyáron, miért lett vége legjobb barátnőjéhez fűződő barátságának? Vigyázat, ha elkezded olvasni, nem tudod letenni! Hidd el, nem érdemes kockáztatni, hogy elkobozza a tanár: ne olvasd órán, pad alatt…

Sarah Dessen történetei rendkívül népszerűek a fiatalabb korosztály körében, nem véletlenül filmesítették meg korábbi regényét Szerelmi leckék hitetleneknek címmel, Mandy Moore főszereplésével.

Véleményem:

 Hú... Hol is kezdjem. Máfél éve ült a polcomon ez a könyv olvasatlanul arra várva, hogy végre kinyissam és belekezdjek. Megtettem. Elkezdtem és végigolvastam. Azt szokták mondani, hogy az első száz oldal előtt ne hagyj félbe könyvet; adj esélyt az első száz oldalnak. Ezt tettem annak ellenére is, hogy az első harminc oldal után esett csak le, hogy addig a kiscsajnak a tinikorát (12 éves volt ott még) olvashattuk. Onnantól kezdve elkezdtem élvezni a történetet, hiszen kezdett beindulni a cselekmény.
 Aztán a kétszáz harmincadik oldal körül megint jött egy nagy lejtő, hiszen ismét jött egy visszaemlékezés, aminek semmi előjele nem volt. Emellett azonban érdekes volt olvasni, hiszen maga az ötlet jó, csak szerény véleményem szerint nincs túl jól megírva. Na meg a karaktereket sem tudtam nagyon hova rakni. Főleg a főszereplőt nem. Miért kellett a történet végéig húzni azt, hogy elmondja az igazságot? Ha a közepén megteszi, attól még ugyanúgy ki lehet alakítani egy jó történetet.
 Viszont azt még továbbra sem értem, hogy miért kell a regények kilencven százalékának a főszerepében egy félénk kisegérnek lennie.
 Ettől függetlenül egy jó történet, egy olvasásra érdemes időt szánni rá. Összességében örültem, hogy olvashattam és korábbi szavaim ellenére nem bántam meg, hogy két évvel ezelőtt hazajött velem a Westend antikváriumából (ami tudtommal azóta már bezárt).
 Azonban molyon ennek ellenére is négy csillagot adtam a könyvre, hiszen nem téptem tőle a hajam és nem vágtam földhöz. (Ez félreérthető, mert a jó könyvek szokták nálam a földön végezni. :D)

Kedvenc idézetek: 

"Furcsa volt. Gyerekként mindig utáltam, amikor a nővéreim veszekednek, de az, hogy egyáltalán nem beszélnek, ennél is rosszabb volt. Az egymással való kommunikációjuk teljes hiánya, amely immár kilenc hónapja tartott, ijesztő volt, mert annyira véglegesnek éreztem."


"Csak amikor melléértem, akkor merült fel bennem, hogy talán hibát követek el. De az ember véges számú esélyt kap arra, hogy újrakezdhessen valamit ebben az életben, véges számú esélyt, hogy ha a múltján nem is, de a jövőjén változtasson."


"Mindenki életében elérkezik a pillanat, amikor a világ elcsendesül, és az ember csupán a saját szívverését hallja. Ezért aztán jobb, ha megtanuljuk felismerni ezt a hangot. Máskülönben soha nem értjük meg, mit mond."