A kötet két kisregényt tartalmaz, mindkettő komoly, társadalmilag fontos témát érint.

Homokszemek:

Judit szereti a gyerekeit. Különösen az idősebb fia, Boti áll hozzá nagyon közel, éppen ezért éri villámcsapásként, amikor a fiú bevallja neki, hogy meleg. Judit reakciója szakadékot váj közéjük, amivel egyikük sem tud mit kezdeni. Vajon elveszítik egymást? Judit képes lesz megbirkózni a démonaival, és Boti ki tudja várni?

Virágszirmok:

Jácint élete maga a pokol, bár erről senki sem sejt semmit. Ő és a húga, Lili apjuk terrorjában élnek, amiből nem látnak kiutat. Jácint azonban megismer egy férfit, aki úgy tűnik, értelmet adhat az életének…

KÖSZÖNÖM A SZERZŐNEK ÉS A KIADÓNAK A RECENZIÓS PÉLDÁNYT

Véleményem:

Előzetes figyelmeztetés: Az értékelés picit spoileres, ami nem szokásom, de lehetetlen spoiler nélkül beszélni róla.

Homokszemek:

Ez a történet... Nem is tudom igazán, hogy hol kezdjem. Alig találok szavakat. Az első három szó, ami eszem bejut erről a történetről az a szeretet, a titkolózás és az elfogadás. Mert tényleg ez a három szó írja le leginkább ezt a történetet.

"Egy jó pszichológus talán rádöbbentené a fiát, hogy ez csak valami furcsa lázadás." - 12. oldal

 A történetbe ott csöppenünk bele mi olvasók, hogy Judit a fodrásznál ül és a gondolataiba mélyed. Itt még nem tudtam, hogy milyen jelentőséggel lesznek bennem a történet során azok a kérdések, melyeket a megjelenés előtt tettem fel az írónőnek. Ugyanis az interjúban kérdeztem az írónőtől, hogy kell-e a történethez papírzsepi. Véleménye szerint: nem. Nekem később kellett volna. Hiszen érdekes volt egy szülő szempontjából végignézni, milyen is egy coming out. Hogy mit él meg egy anya, amikor megtudja, hogy a fia vagy a lánya más. Egy kicsit azonban magamat láttam Botiban. Hiszen az én családom sem fogadta el, mikor bevallottam, hogy más vagyok.

"A vallomás óta kereste benne a fiát, és megőrjítette, hogy nem találja. Egy idegent látott, akit nem ismer, mert akit ismerni vélt, nem létezett, legalábbis nem úgy, ahogy ő évekig hitte…" - 21. oldal

 A másik, amit megkérdeztem az interjúban a szerzőtől, hogy a pszichológiai részét milyennek látja ennek a történetnek. Ő nem szeretett volna válaszolni erre a kérdésre, én viszont megállapítottam: igenis van ennek pszichológiai háttere. Mégpedig maga az, hogyan megy keresztül Judit ezen az egészen. Hiszen ennek a lelki része nem kis dolog mind a gyermek, mind a szülő részéről.

"– Sosem fogod elfogadni, ugye?
Judit úgy érezte, megfullad a zárt térben. Miután meggyőződött róla, hogy nem jön másik autó, gyorsan kiszállt, és a táskáját is kivette. Megkerülte a kocsit, majd a hátsó ajtónak támaszkodott, Boti mellett. A fiú végül értette a célzást, megállt mellette, némán figyelte, ahogy rágyújt.
– Úgy érzem, nem ismerlek – kezdett bele Judit óvatosan, aztán feladta, úgy döntött, teljesen őszinte lesz. – Volt egy fiam, és nem találom.
– Ezt most nem értem.
Judit elmosolyodott. A fűszálakat bámulta a lábuk előtt, ahogy hajladoznak az éppen feltámadó szellőben, miközben próbálta megfogalmazni, mit érez, anélkül, hogy megbántaná a fiát.
– Nem az vagy, akinek hittelek – mondta, Boti pedig ingerülten felsóhajtott mellette.
– Csúcs. És ezzel mit kezdjek?
A fiú hangjába kiábrándultság vegyült, annyira elveszettnek tűnt, hogy Judit legszívesebben magához ölelte volna, de nem volt biztos benne, hogy ez most megfelelő pillanat.
– Mutasd meg, ki vagy valójában!
Judit maga is megdöbbent, amint a szavak elhagyták a száját. Még csak át sem gondolta, egyszerűen kikívánkozott belőle, mielőtt felfoghatta volna. Boti azonban nevetni kezdett.
– Miért, kíváncsi vagy rá?" - 75. oldal

 Judit azonban az a fajta női karakter, aki nem szereti a változásokat. Még a fodrásznál sem szeretett volna más színt a hajába, vagy egy fokkal hosszabb, esetleg rövidebb hajat. Ezért nem fogadja el a fiát sem, hiszen kizökkenti az eddig megszokottból. Azt hiszi, ez is egy probléma, amit meg kell oldania, egészen addig, míg a férje rá nem ébreszti az ellenkezőjére.

"Sajnálta Botit, és utálta, hogy ezeket a harcokat egyedül kellett megvívnia." - 79. oldal

 Így aztán egy idő után Juditnál egyre inkább elfogadást tapasztalhatunk, de ez néha meginog a történet során egy bizonyos pontig és elkezd megbékélni a fia melegségével. Egyik alkalommal elmennek Botival a tóhoz, ahova régen jártak és beszélgetnek, hogy jobban megismerje a fiát, hiszen ezen kis apróság miatt sok mindenből kimaradt.

"– Az időt nem állíthatod meg." - 90. oldal

 Nehéz megállapítani, mikor is jön el Juditnál az a pont, mikor már elfogadja a fiát. Én ennek a pontnak talán azt mondanám, amikor a boltban egyszer meghall egy mögötte álló párt, akinek a férfi tagja elkezd szidni egy meleg énekest, akinek a legújabb száma éppen akkor megy a rádióban. De úgy őszintén, tényleg nem tudom biztosra. Döntsétek el ti, ha elolvassátok.

"– Anya, bármennyire akarod, ez nem múlik el." - 129. oldal

 Tapasztalatból mondom, hogy ezt sokáig nem lehet titkolni, főleg nem az egész család elől. Botinak sem sikerült, hiszen szépen lassan az apukája, utána pedig a két testvére is tudomást szerzett róla. Én megmondom őszintén, imádtam a reakciójukat. Mind a hármukét másért. Judit reakciója pedig a végére forrt ki igazán.

"– Hogyan tartson az ember távolságot attól, akivel mindig együtt akar lenni?" - 149. oldal

 Ha már a végéről esett szó. Én a történet elején azt mondtam az írónőnek, hogy én csak annyit remélek, hogy a történet végén nem lesz hiányérzetem és nem fogom azt érezni, hogy kimaradt valami. Hát... Nem is éreztem. Könnyekig hatódtam az igaz, hiszen az utolsó oldalon lezajló párbeszéd tényleg könnyfakasztó volt. Ez a történet olyan sebeket szakított fel, amik már majdnem beforrtak. De egy percig se bántam.

Virágszirmok:

 A Virágszirmok című történet azonban teljesen más. Jácint és Lili története úgy gondolom, hogy egy olyan keretet kapott, ami bármelyik olvasóval megtörténhet. Ugyanis ebben a történetben egy bántalmazott testvérpárt ismerhettünk meg, Jácintot és Lilit. Mindketten édesapjukkal élnek, az édesanyjuk elköltözött a férje agresszív viselkedése miatt. Meg kell mondjam nem csodálom. Lili egyáltalán nem tud hova menekülni, apja azonban nem nyúl hozzá (csak néha), mert szerinte egy lánynak szépnek kell lennie. De azért csinált vele egyet és mást a múltban, amit a történetből ti is megtudhattok. Jácint azonban megtalálta a mentsvárát. Egy férfit, aki boldoggá teszi a hatalmas korkülönbség ellenére. Csakhogy a férfi semmit nem tud róla. Vajon ez így is marad?

 A történetben egy csomó olyan témát érint az írónő, amit szinte sírva olvastam végig, hiszen az én családom sem tökéletes. Örültem, hogy olvastam, mert ahogy a mondás tartja, minden jó, ha a vége jó.

Ti olvastátok már? Ha igen, hogy tetszett? Meséljetek a kommentrészlegben.

A ​híres brit színésznő titokzatos fenyegető üzeneteket kap egy idegentől, aki látszólag mindent tud róla; mikor, hol, kivel, mit csinál. Emily Montgomery már fényes nappal sincs biztonságban, ezért felfogadja Beverly Hills legvonzóbb magánnyomozóját… de hogy a fényűző partikról se maradjon le a zaklató miatt, szüksége van egy „barátnőre”, akinek egyéni a stílusa, rajong a celebekért és jártas a harcművészetekben. Caroline Woodra esik a választása, aki valójában azért utazik a sztárok városába, hogy világraszóló cikket írjon a lapba Hollywood hírességeinek viselt dolgairól.

Caro első feladata nem éppen testhezálló, de hogy a veszélyesen sármos új főnökét lenyűgözze, a lány még arra is hajlandó, hogy karateedzésre járjon, kihallgassa a celebek féltve őrzött titkait, és tűsarkúban is képes legyen mosolyogni három órán át.

R. Kelényi Angelika, Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő új regényfolyamában a Caroline Wood-sorozatban a nagy sikerű Barcelona, Barcelona és folytatása, a Róma, Róma regényekből megismert lány krimibe illő, de a romantikát sem nélkülöző kalandjait olvashatjuk. Caro újságíróként ered a rejtélyek nyomába, de gyakran a bűntényeknél is nagyobb veszély leselkedik rá: a szerelem.

 Ezúttal Los Angelesbe, Hollywoodba, a hírességek városába kalaúzolt el kinket az írónő. Ráadásul egy nem mindennapi rejtélyekkel fűszerezett történettel körítve. Egyszerűen képtelenség volt azt mondani, hogy „unom” és „félbe akarom hagyni”, mert mindig volt egy újabb és újabb kérdés, amire meg akartam találni a választ. Azonban a teljes kép csak a végére állt össze.

"– Ez nem élesben megy. Érti? – emelte fel a mutatóujját. – Ha tökön vág vagy állon rúg, isten bizony kirúgom innen." - 46. oldal

 Történetünk főszereplője Caroline Wood ezúttal azt a megbízatást kapja, hogy filmszínész testőre legyen és kiderítse, ki küldi a leveleket, illetve belelásson a sztáréletbe. Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Ott csöppenünk bele a sztoriba, hogy Caroline reggelizni készül az új főnökével, azonban akkor még maga sem tudja, mi ennek a találkozásnak a célja, de nem sokkal később mindenre fény derül és megkapja a feladatot: faragjon magából egy hét alatt testőrt és derítsen fényt arra, ki zaklatja a híres színésznőt, erről pedig írjon cikket a lapba, ahol dolgozik.

"Nyomban szimpatikus lett számomra. Mindig is tiszteltem a másságukat bátran vállaló embereket, azokat, akik nem állnak be a sorba és nem zavarja őket, ha megbámulják, ha különcnek nézik őket." - 53. oldal

 Mivel azonban mozgásszegény életmódot él eleinte fogalma sincs, hogy oldja meg a feladatot, hiszen el sem tudja magát képzelni

testőr szerepben. Így aztán, hogy megalapozza alibijét barátnője elcibálja egy önvédelmi klubba, ahol egy egyhetes gyorstalpalón vesz részt. Bár szerény véleményem szerint az egy hetes edzés után az edzője nem marasztalja tovább. Egy életre elege lehetett Caro-ból. Meg is értem. Bár... Én könnyesre nevettem magam azokon a jeleneteken.

"A filmekben bármi megtörténhet, bármit elnézhetünk, ha a főhős elég szexi, de a való életben azért ez nagyon másképp néz ki." - 99.-100.oldal

 Mikor megérkezik Hollywoodba megtudja, hogy Emily nem tartja a házban éjszakára a testőröket, amit én kezdettől fogva furcsálltam már csak azért is, mert ha az

ember fél valamitől örül, ha valaki van mellette. Azonban Emily egyetlen alkalmazottját sem marasztalta a házban éjszakára, sőt mi több Caro-t is gyakran kiküldte a vendégházba, holott ő a „testőre”. Itt merült fel bennem a kérdés: Tényleg akkora a baj, mint Emily állítja? A választ pedig a végére megtudtam, viszont azzal itt most nem szolgálhatok. Keressétek meg.

"– Maga kezdte! – Már megint nem tudtam lakatot tenni a számra.
– Mire gondol? – állt elém újra, most szomorkásabban, mint eddig.
– Átölelt – néztem fel rá vigyorogva.
– Csak a tartásán javítottam." - 51. oldal

 A küldetése során megismerkedik Emily magánnyomozójával Mr. Willsonnal. Nem igaz, hogy minden könyvben van egy pasi, aki... Jó, befogtam. A harmadik levél után azonban újabb kérdés ötlött a fejembe: Mi van, ha nem is kapja a leveleket, hanem ő maga írja? Ezzel a kérdéssel a fejemben olvastam tovább a történetet egészen addig, míg meg nem kaptam a választ. Na, de addigra már nem csak az ügyről szólt a könyv, hanem drága főszereplőnk szerelmi életéről is.

"– Maga kezdte! – Már megint nem tudtam lakatot tenni a számra.
– Mire gondol? – állt elém újra, most szomorkásabban, mint eddig.
– Átölelt – néztem fel rá vigyorogva.
– Csak a tartásán javítottam." - 151. oldal

 Felmerülne az olvasóban a kérdés olvasás közben, hogy: Minek ment Caro önvédelmi tanfolyamra, ha nem is kellett hasznosítania? Bennem is felötlött a kérdés.

Egészen addig, míg el nem kíséri Emily-t egy party-ra és odáig jut odáig a történet, hogy használnia kelljen a tudását. A party-n azonban megjelenik Duval, Caro számára nem várt vendég és kifaggatja az eddigi fejleményekről. Azonban az ott történt dolgokat követően és az utolsó jelenetnél is felmerül bennem néhány kérdés, melyre remélem a következő részben választ kapok.

"Pont addig, míg vissza nem tértem a valóságba, és belém nem hasított, milyen sokszor hittem másokról, hogy boldogabbak, mint én, mert sok pénzük vagy szép családjuk, netán komoly karrierjük van, aztán amikor megismertem az irigyelt személyt, mindig kiderült, hogy mindenkinek van keresztje, és a látszat, a vidámság, a nemtörődömség sokszor csal. Csak egy álca, hogy mások, Mint például én, azt higgyék, irigylésre méltók, vagy egyszerűen csak elkerüljék a kérdéseket, a sajnálkozást vagy a kárörömöt…" - 180. oldal

 Az akciója után viszont Emily közli vele, hogy a továbbiakban nem testőrként alkalmazza. Itt néztem egy nagyot. Hogyan fog Caro innen szabadulni? – gondoltam. Hát... Érdekesen. Kicsit gyorsan zajlottak az események és csak kapkodtam a fejem, hogy most mi történik.

"Nem olyan régen hallottam valakitől, hogy mind szerepet játszunk, és a szerep attól függ, mik az aktuális társadalmi elvárások, milyen környezetben élünk, milyen kultúra, milyen emberek vesznek körül bennünket. Csak akkor nem játszhatnánk szerepet, ha egyedül lennénk a földön." - 180. oldal

 Amikor Caro odaköltözött a fejébe vette, hogy a lehető legtöbb információt megszerzi, hogy jó cikket írhasson, így leselkedik Emily után. Azonban az egyik ilyen alkalmat követően kutyasétáltatást színlelve meglátja Emily-t egy férfival beszélgetni, akinek

átnyújt egy borítékot. Caro agya azonnal dolgozik, hogy vajon ki lehet ő és mi köze Emily-hez, azonban, mikor rákérdez teljesen mást mond neki, mint ami a valóság. Szép lassan azonban minden titokra fény derül, köztük arra is, hogy Emily pszichésen nem teljesen ép. Bár nekem kezdettől fogva volt egy ilyen sejtésem, de ezt nem gondoltam volna, hogy ennyire.

"Az a rohadt „mi lett volna, ha…” - 286. oldal

 Caro hazaérve azonban váratlan meglepetésben részesül. Mivel elsőkézből tőle került napvilágra az eset, így hatalmas sikert aratott az akciója a munkatársai és főnöke körében. De még itt sem nyugodtam. Vajon milyen kapcsolat lehet Mandy és Duval között?

 

Ti olvastátok már? Ha igen, hogy tetszett? Meséljetek a kommentrészlegben.

 

Perzselő ​hangulat a tárgyalóteremben

Hannah Jones, a harmincas évei közepén járó fiatal nő a miami ügyészségen dolgozik. Egy múltbéli botlása miatt a főnöke csak gyakornoki feladatokat bíz rá, ám amikor a férfi lányát megerőszakolják, Hannah kap egy lehetőséget, hogy ügyészként vehessen részt a vád képviseletében. Hajtja a bizonyítási vágy, és vissza akarja szerezni régi pozícióját, ezért vállalja a feladatot. Csak a karrierjével akar foglalkozni, mert tudja, ezúttal nem hibázhat. Az elhatározásnak azonban keresztbe tesz Max, a jóképű szomszédfiú, aki randira hívja Hannah-t. Látszólag minden tökéletesen alakul, az ügy jól halad, a bizonyítékok egyértelműek, és Max-szel is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban a lány lassan rádöbben, hogy semmi és senki sem az, aminek látszik…

Mennyire homályosítják el az ítélőképességünket a személyes érzelmeink? Elfeledtetheti a perzselő szenvedély a hazugságokat? Képesek vagyunk feladni saját elveinket egy magasabb cél érdekében?

Baráth Viktória, a kétszeres Aranykönyv-díjra jelölt szerző regénysorozatának első része romantikában, szenvedélyben és izgalmas fordulatokban egyaránt bővelkedik. Betekintést nyerhetünk az igazságszolgáltatás lebilincselő világába, ahol az ellenségeink könnyen válnak barátokká, a barátaink pedig ellenségekké.

Véleményem:

Hihetetlen volt ez a könyv – Amikor befejeztem a könyvet ez a mondat volt az első, mely a gondolataimba furakodott. Egy érzelmi hullámvasúton vezetett végig, ami hol lassan, hol gyorsan közlekedett. Voltak jelenetek, melyeket mosollyal az arcomon olvastam el, akadt olyan, ahol egy-egy szereplőt addig ütöttem volna, amíg mozog, de akadt olyan is, hogy legszívesebben átugrottam volna a jelenetet, mert nem akartam tudni, mi lesz a következő oldalon, mert attól tartottam, felrobbanok. Viszont hajtott a kíváncsiság és elolvastam.

"A család a legfontosabb." - 15. oldal

 Ez a kötet azon kevesek közé tartozik, melynek nem vártam a végét. Nem vártam a végét, nem néztem hány oldal van hátra. Amikor pedig az utolsó laphoz érzem... Az utolsó előtti fejezetnél azt hittem elégedett mosollyal engedem el a könyvet. Hát... Félig. Hiszen véleményem szerint a szerző egy függővéget írt a történetnek, mely nyitva hagy egy kérdést, melyre nagyon kíváncsi lennék. Viszont mivel én valami nagyon agyalágyult módon össze-vissza olvasom Viktória könyveit, így sejtem, mi lehet a következő részben. A könyv sok érdekes témát és kérdést boncolgatott, melyek miatt sokkal izgatottabban olvastam, mint vártam. Bárcsak lassabban haladtam volna az olvasással...

"Egy ügyész nem engedheti meg magának, hogy szubjektíven gondolkodjon az ügyről, csakis a tényeket és a bizonyítékokat szabad szem előtt tartania." - 36. oldal

  A történetbe mi olvasók ott kapcsolódhatunk be, hogy megismerjük a főszereplő Hannah új/régi munkáját. Mit is értek ezalatt? Ugyan azon a helyen dolgozik visszafokozott pozícióban (ügyészről gyakornokra) egy régebbi incidens (ha mondható annak...) miatt. Később pedig a magánéletébe is betekintést enged az írónő, melynek köszönhetően megismerjük Eliotot, Hannah lakótársát, akit én nagyon megkedveltem a történet során (na jó, azért volt olyan jelenet, mikor pofán tudtam volna verni, de az csak egy alkalom volt). A történet során a férfit Hannah a legjobb és egyetlen barátjaként emlegeti, viszont annak is tanúja lehet az olvasó, hogy az ő barátságuk sem felhőtlen. Azonban Hannah életében egy nap minden felfordul, mikor bemegy dolgozni. Akkor még nem is gondolná, hogy nap végére teljes változásba kezd az élete. Ugyanis a kolléganőjét, aki teát vitt a főnökének nagyon csúnyán elküldték melegebb éghajlatra, mely miatt képtelen volt a főnöke irodájába visszamenni. Hannah-nak itt csillant fel a remény a szemében, hiszen tudta, a lánya egy családon belüli erőszak áldozata lett, ő pedig ügyészként és a múltja egy darabkája miatt ez ellen küld. Tehát bevállalta a rizikót, hogy

"Ha nyugdíjas koromban visszatekintek az eltelt évekre, azt akarom érezni, hogy letettem valamit az asztalra, és nem csak ruhákra és manikűrre szórtam el a pènzt. Ezt már fiatalon eldöntöttem, és azóta is igyekszem így élni. Talán azért, mert már akkor beskatulyáztak egy olyan szerepbe, amitől távol akartam magam tartani, amennyire csak lehet." - 72. oldal

 Az írónő azonban arra is figyelt, hogy érzékelhető legyen sok helyen a mai valóság. Példának okáért felhoznám Hannah kollégáit, akik lenézik és kurvának titulálják csak azért, mert a semmiből kapott egy nagyon nagy ügyet, amilyenre mindenki vágyik abban az irodában és nem hisznek abban, hogy valakinek egyszerűen csak lehet szerencséje.

"Eddig csak a kemény munkától éreztem jól magam, de mióta megismertem őt, rájöttem, hogy nem csak ebből áll az élet." - 136. oldal

 Azonban, mikor az előzetes meghallgatásra kerül a sor váratlan fordulat történik. Ugyanis Hannah felismeri a másik fél ügyvédjét és rájön, hogy ő nem is az, akinek addig mondta magát, ez pedig egy kicsit kiborítja, hiszen akit ő eddig Maxként ismert, ő valójában Jason. Bár bevallom, amikor felbukkant legelőször és Maxként mutatkozott be femerült bennem a kérdés: Akkor hogyan kerül a képbe később Jason? Hát... Inkább nem szólok semmit.

"Az élet mindig képes még egy utolsót belénk rúgni, amikor már rég a földön fekszünk." - 192. oldal

 Sok jelenetnél a Dr. Szöszi című film jutott eszembe, hisz az a film is egy ügyvéd hallgatóról, majd később egy nagy ügyet

"Igaz, megint előről kell kezdenem mindent, de a változáshoz sosincs késő. Ha egy helyben toporgok, sosem lesz jobb. Lépnem kell, hogy rendbe hozzam az életemet. És ezúttal nem menekülnék a múlt elől, hanem azt elfogadva alakítanám jobbá a jövőmet." - 423. oldal

 A fülszövegben elhangzott egy olyan mondat, hogy „Azonban a lány lassan rádöbben, hogy semmi és senki sem az, aminek látszik…”. Tényleg igaz, mert az írónő először kezdte Jasonnel, folytatta Greggel, aki egy igazi faszkalap volt a történet során és csak egy állarcot húzott fel melyen keresztül mindenki kedvesnek és aranyosnak látta, egyépként pedig akaratosan küzd, hogy megszerezze akit vagy amit akar... a sort pedig Hannah főnöke zárta, melyen tényleg meglepődtem, hiszen nem is gondoltam volna. Olyannyira idegesítettek, hogy az utolsó előtti fejezetnél kedvem lett volna átugrani az oldalakat, mert attól féltem felrobbanok a karaktertől annyira idegesített.

 Az utolsó oldalakon azonban felmerült bennem a kérdés: „Akkor most kinek van igaza? Mi az igazság?” Hiszen a szerző annyira sejtelmesen írta meg a történetet, hogy csak a végére álltak össze a kirakós darabkái. A főszereplőnk még arra is rákényszerült, hogy lelki sebeit feltépve próbálja megoldani az ügyet, hiszen kísértetiesen hasonlított a mostani ügye egy korábbihoz. Így aztán a végén még nagyobbat néztem, hiszen felmerült bennem a kérdés: Akkor most mit fog lépni Hannah?

 Jogszabály, mely a könyvhöz kapcsolható: 

A családon belüli erőszak esetén alkalmazható legfontosabb jogszabályokról (pl. a 2009. évi LXXII. tv.-ben szabályozott ún. megelőző távoltartásról) a Patent Egyesület oldalán tájékozódhat. Ezeken kívül a Büntetőeljárásról szóló törvény 138/A.-139. §-a szabályozza a büntetőeljárásban elrendelhető távoltartást. (A családon belüli erőszakról 2013. július 1. óta van hatályban önálló büntetőjogi tényállás: Btk. 212/A. §, mely a hatályba lépés után elkövetett cselekményekre alkalmazható! Büntető törvénykönyvben található egyéb bűncselekmények tényállásai vonatkoznak azokra azokra cselekménytípusokra, melyeket a "kapcsolati erőszak" tényállás nem fed le.)

A nők erőszak egyéb formáira, vagy ugyanezeknek nem a párkapcsolaton belül megnyilvánuló formáira (pl. szexuális jellegű visszaélések) is a Büntető törvénykönyv releváns paragrafusai vonatkoznak (pl. a szexuális erőszak különböző eseteire a 196.§-tól a 207.§-ig található tényállások).

Forrás

Ti olvastátok már? Ha igen, hogy tetszett? Meséljetek a kommentrészlegben.

Amikor az életed a tét

Sophia, a fiatal és céltudatos lány úgy nőtt fel, hogy nem ismerte az édesanyját. Csupán egy magyarázkodó levél maradt neki emlékül, és egy nyom, miszerint a nő Las Vegasban él. Sophia így a bűn városába költözik, hogy felkutassa a családi gyökereit, ott azonban falakba ütközik. Unalmas munkát vállal, mellette viszont, amikor leszáll az éj, a lány élete megtelik izgalommal és kalanddal.

Amikor segítségre van szüksége, alkut köt Viktor Makszimovval, az éjszakai klubok és kaszinók urával. Sophia távol akarja tartani magát a zűrös múltjától, ám ekkor még nem is sejti, hogy a férfi mekkora veszélyt jelent a számára.

Mit tehetünk, ha az érzelmeink veszik át az uralmat felettünk? Engedhetünk a csábításnak, ha a gyönyör mellé gondok is társulnak?

Baráth Viktória ismét a sötét oldalra kalauzolja olvasóit egy olyan történetben, amelyben sosem tudhatod, mit rejt a következő oldal.

Véleményem: 

Újabb érzelmi hullámvasút. Bár nem tudom,

"De ha mást nem, azt megtanultam ezalatt az idő alatt, hogy sosem maradhatunk a földön, még akkor sem, ha láncokkal kötnek minket oda. Fel kell állnunk, és tovább küzdenünk, mert a sírás semmit sem old meg." - 47. oldal

 A történet számunkra ott kezdődik el, hogy Sophia kettős életet él. Nappal egy kis kávézószerű helyen dolgozik, éjszaka meg próbál a szülei nyomára bukkanni és plusz pénzhez jutni (megjegyzem nem éppen a legjobb módszert választva). Az egyik kaszinós kalandja során egy az olvasók által

"– (…) Azokban a körökben mindig akad valaki, akinek könnyen bele tudsz köpni a levesébe." - 185. oldal

 Bár az ember először kapásból azt hinné, hogy Sophia abból keresi éjszakánként a pénzt, azonban ha tovább olvassuk a történetet a homlokunkra csapunk és azt mondjuk „a szentségit, de hülye voltam”. Hiszen végig egyetlen cél lebeg a szeme előtt és nem engedi veszni hagyni. Megvan az oka annak, amiért ő éjt nappallá téve dolgozik. Ez pedig könnyeket csalt a szemembe. Közben az örökségének a további részeire is fény derül a pénzen kívül, így egy kicsit mondhatni belekóstolhat a gazdagok életébe, habár ahogy láttam elég nehéz megszoknia, melyet meg is értek. No, de itt jön egy újabb bonyodalom: Sophia megismerkedik az egyik kaszinóban a tulajjal, akinek az öccsével gabalyodnak a dolgok, azonban mikor Sophia azt hinné, hogy a Viktorral való első csúfos találkozás után már nem látják egymást... Láss csodát, mégis. De még hogy. Nagyon megdöbbentem, holott a fülszövegből számítottam rá, hogy az nem az utolsó találkozásuk lesz. Idővel azonban a szerelmi szálak itt is megfordulnak, aminek a könyv vége felé örültem is meg nem is.

"Eddig azt hittem, hogy ő az a tipikus „a legyet is röptében” pasi, de most rá kellett jönnöm, hogy a zord külső valóban egy érző szívet rejt." - 267. oldal

 Mivel Sophia-nak kellett egy stabil munkahely, így Viktorhoz könyörgi be magát, azonban ennek is megvan az oka, melyről én most nagyon szépen hallgatok, mert nem akarok semmit elkotyogni, ez azonban iszonyú nehéz. A meglepetések azonaban továbbra is érnek minket, hiszen az írónő engedi sejtetni az olvasónak, hogy Ana és Viktor ismerték egymást. Újabb kérdés: Honnan? Vagy például: Kicsoda David?

"Mert ez a legtisztább módja annak, hogy kifejezzük az egymást iránti érzelmeinket, hiszen a szavak sokszor hazudnak, de a tettek önmagukért beszélnek." - 289. oldal

 Nem várt fordulatként azonban a főszereplő szemszögén keresztül átélhetjük, hogy mikor azt hinné minden egyenesbe jött az életében

"Az élet is hasonlóképpen működik. Csak várunk és várunk, hátha nyertesnek hoz ki minket a sors által megpörgetett kerék. Azt mondják, aki nem kockáztat, az nem is nyerhet. Én azonban szívesen kimaradnék néha egy-két körből." - 293. oldal

 Amikor azonban Sophia elutazik Viktorral Monte Carlóba már sejtettem, hogy itt valami nem lesz renden és... Láss csodát: a sejtésem beigazolódott. Hisz semmi jó nem sülhet ki egy titokzatos pasiból, akinek a fél családja a jachton van és végig az „üzletről” akarnak beszélgetni... Azonban – szokták mondani – minden jó, ha a vége jó, bár véleményem szerint máshogy is be lehetett volna fejezni, de így is tökéletes végszót kapott a történet. Olyannyira, hogy az utolsó három oldalon néztem, hogy „ez most mi a fene volt?” Amikor elkezdtem nem tudtam eldönteni, hogy én hogyan fogok viszonyulni a könyvhöz, mert mindenki azt írta, kéne neki folytatás és bár a szerző állítása szerint nem tervez, A főnök után szerintem reménykedhetünk, hogy ez is kap egyet. Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam.

Van, aki már olvasta? Nektek mi a véleményetek?

Szinte mindenben. Kezdve azzal, hogy a kötet nem egyetlen regényt tartalmaz, hanem két kisregényt.

A Homokszemek más szemszögből, más hangnemben, más stílusban, de talán még más szóhasználattal is íródott. Egy nagyon új tapasztalat számomra. És persze az LMBTQ vonal is másképpen jelenik meg, egy szülő - gyermek kapcsolaton keresztül láthatjuk.

A Virágszirmok az egyik legsúlyosabb történet, amit valaha írtam, úgyhogy lehetséges, hogy akadnak majd, akik meglepődnek rajta.

2. Mennyire volt nehéz és mennyire volt más megírni ezt, mint az előző hármat?

Általában hamar elkészülök egy-egy regénnyel, a Homokszemek esetében viszont volt egy hosszabb leállás. Még 2018-ban kezdtem el, aztán félretettem, és egy évvel később fejeztem be. Más volt maga az írása is, sokkal lassabban ment, odafigyelősen, nem csak ömlött belőlem, mintha megnyitottam volna egy csapot, mint a többi esetében. Judit nagyon más karakter, ráadásul ez inkább családregény, nem romantikus történet, ami az általános írói közegem.

A Virágszirmok rekordidő alatt készült el, két-három hét alatt, de eléggé szétszedte a lelkivilágom. Egyébként minden történetet más megírni, mint a többit, legalábbis esetemben. Persze vannak sémák, amik körül mozgok, de igyekszem, hogy valamiben mindig eltérjenek. Itt leginkább abban térek el, hogy pont a lényeges dolgokat nem „látjuk”, hanem csak a következményeiket. Ez szintén egy nagyon újfajta megközelítés volt annak ellenére, hogy szeretek „elhallgatásból indulni”, és lassanként megmutatni dolgokat.

3. Miért pont egy anya szemszögéből írtad? Hisz bármely' más családtag szemszögéből írhattad volna.

Őszintén? Fogalmam sincs. Talán azért, mert egy családban az anya szerepe vízválasztó. Általában legalábbis az anyák viszik a vállukon a családot, szóval ha ő kizökken, akár minden darabjaira is hullhat. Viszont igazad van, bármely más családtag szemszöge is fontos lehet. Én egyszerűen az anyát választottam, vagy ő engem, ki tudja. :)

4. Mire számíthat az olvasó, mikor kinyitja a könyvet? (Célzok ezalatt arra: kell papírzsepi?)

Ez nagyon az olvasó ingerküszöbétől függ. Azt hiszem, talán nem ártana a biztonság kedvéért készíteni egy csomag papírzsebkendőt hozzá. Arra mindenképp számíthat, hogy az eddigi könyveimtől valami nagyon eltérőt kap, de remélem, ez egyáltalán nem baj. :)

5. A kiadó oldalán néhány nappal ezelőtt megosztásra került egy idézet a könyvből, melynek a vége a következő 2 mondat (a párbeszédből) a főszereplő, Judit fia szájából: "- Mutasd meg, ki vagy valójában!

- Miért, kiváncsi vagy rá?"¹

Judit mennyit fog érzékelni abból az útból, míg a fia odáig jut, hogy ténylegesen önmaga legyen?

A történet azzal indul, hogy Boti megmutatja magát. Inkább az a kérdés, Judit mikor fogadja el.  Azt hiszem, Boti az egész kisregény folyamán őszinte. Az utat keresik egymáshoz, ez benne a lassú folyamat.

6. Boti számára a párkeresés ezalatt az idő alatt mennyire lesz bonyolult? Mennyire látunk majd bele az életébe?

Pont annyira látunk bele, mint az anyja. :P

7. Azt vettem ki az előbbi válaszodból, hogy Boti egy külön kisregényt megérne. Tervezel ilyet?

Hm. Egészen eddig ez eszembe sem jutott. De én egyébként is leszoktam már a tervezésről, úgysem az lesz, amit én akarok… :D Szóval ki tudja, még az is lehetséges.

8. Talán fogalmazhatnék úgy, hogy az LMBTQ témán belül ezzel a regénnyel egy fél lépéssel kiléptél a komfortzónádból, hiszen nem a "meleg főszereplő" jellemző erre a könyvre. Tervezel más irányba is lépni, mást kipróbálni írás terén? (Pl: Fantasy, sci-fi stb)

Valóban így van, eléggé kiléptem vele a komfortzónámból, egy kicsit féltem is tőle, hogy menni fog-e. De nagyon élveztem, és egyébként is szokásom feszegetni a saját határaim. Na meg néha másokét. :D Viccet félretéve, várható még tőlem, hogy ilyesmit csináljak. Fantasyt jelenleg is írok, az online olvasható is az oldalamon.

9. Na és a másik kisregény? Annak mi a miértje? Miért írtad meg?

Nálam a szó szoros értelmében véve nincsenek miértek. Nem döntöm el előre, hogy erről vagy arról írni szeretnék. Egyszerűen megjelenik a fejemben, és nem szabadulok, míg meg nem írom. A kiadásának már inkább van oka. Egyszerűen, hallgatunk arról, hogy ilyen történetek a valóságban is léteznek. Ez pedig súlyos problémákat szül.

10. A regényt pszichológiai oldalról nézve min megy keresztül az anya? (Lelkileg)

Hm, ez egy elég összetett kérdés. Nem vagyok pszichológus, úgyhogy erről inkább sejtéseim vannak. Azért jó esetben egy anya mindig a gyermeke boldogságát tartja szem előtt, de akad, hogy valakinek túl határozott, és sokszor akár eltérő gondolata van arról, hogy a gyermeke mitől boldog. Azt hiszem, az elvárások sokasága az, ami megnehezíti esetenként a szülő-gyermek kapcsolatot. Az elvárások elengedése valahol felé egy gyászfolyamattal. Meglátni, mégis ki igazából a gyermek, és miben tér el attól, akinek mi akarjuk nevelni. Aztán jöhet az elfogadás.

11. Jövőre mik a tervek?

A tervekkel tényleg hadilábon állok, de folyamatban van most több történetem, egyelőre az a kérdés, melyik élvezzen elsőbbséget. Van egy újabb coming outhoz kapcsolódó regényem, ahol a szereplők dinamikája nagyon elragadott, de akad olyan kisregényem, amiben szintén ugyanez fog meg. Nem merek semmit ígérni, úgyhogy meglepetés lesz. Még nekem is. :D

Megjelenés várható időpontja: 2020. november 29.

Rendelés ITT

¹Erről az idézetről volt szó:

“– Sosem fogod elfogadni, ugye?

Judit úgy érezte, megfullad a zárt térben. Miután meggyőződött róla, hogy nem jön másik autó, gyorsan kiszállt, és a táskáját is kivette. Megkerülte a kocsit, majd a hátsó ajtónak támaszkodott, Boti mellett. A fiú végül értette a célzást, megállt mellette, némán figyelte, ahogy rágyújt.

– Úgy érzem, nem ismerlek – kezdett bele Judit óvatosan, aztán feladta, úgy döntött, teljesen őszinte lesz. – Volt egy fiam, és nem találom.

– Ezt most nem értem.

Judit elmosolyodott. A fűszálakat bámulta a lábuk előtt, ahogy hajladoznak az éppen feltámadó szellőben, miközben próbálta megfogalmazni, mit érez, anélkül, hogy megbántaná a fiát.

– Nem az vagy, akinek hittelek – mondta, Boti pedig ingerülten felsóhajtott mellette.

– Csúcs. És ezzel mit kezdjek?

A fiú hangjába kiábrándultság vegyült, annyira elveszettnek tűnt, hogy Judit legszívesebben magához ölelte volna, de nem volt biztos benne, hogy ez most megfelelő pillanat.

– Mutasd meg, ki vagy valójában!

Judit maga is megdöbbent, amint a szavak elhagyták a száját. Még csak át sem gondolta, egyszerűen kikívánkozott belőle, mielőtt felfoghatta volna. Boti azonban nevetni kezdett.

– Miért, kíváncsi vagy rá?” (Hajnal Kitti: Homokszemek)

Fülszöveg:

Ha ​2020, akkor karanténnapló. Nem is az a fontos, ki írja, hanem hogy kiről írják.

Andrea Rigo egy teljesen átlagos olasz férfi, foglalkozására nézve rendőrhadnagy a gyilkossági csoportnál. Átlagon kívülivé viszont a magyar felesége teszi, Rigó Andrea, akit a férje a névazonosság miatt, a nem hivatalos harmadik nevén Zsófiának, azaz Sofiának szólít. Fél esztendős ikreikkel, Tonióval és Leonával együtt a milánói lakásukban rekednek, a kijárási korlátozás miatt, a 2020-as év koronavírus-járvány időszakában. Mindketten tandemben állnak neki naplót írni: Andrea mobilon, Andi/Sofia füzetben. Mert még csak akkor kezdődik igazán az egyébként sem unalmas életük…

Ez a keserédes narrációs szatirikus naplóregény, az Andrea & Andrea mellékszálon való folytatása nem akarja megváltani a világot. Egyrészről szeretne picit jókedvre deríteni mindenkit, aki olvassa a Rigók mindennapi balfékségeit és az íróval, a főrigó Robinnal folytatott betű­csatáit. Másfelől tisztelettel adózik a híres olasz életszeretetnek és családi összetartásnak. Mert valljuk be, ha ez az időszak elmúlik, a világon már semmi sem lesz ugyanaz.

Véleményem: 

 Fogalmam sincs. Hogy miről? Arról, hogy mivel érdemeltem ki másodszor is ezt a lehetőséget, no meg arról sem, hogy hogyan csinálja ezt az író. Hogy mit? Hogyan csinálja azt, hogy kihúz egy embert a magánéleti problémáiból akárcsak ideig-óráig egyetlen könyvvel.

"Sofia szerint nem alszom hangosan, csak este nem kapcsolom ki a Darth Vader-effektet." - 63. oldal

 Ismételten nagyokat nevettem és nem

Kedvenc rajzom a könyvből.

„Tényleg, mi értelmük a híreknek úgy egyáltalán? Tudunk változtatni rajtuk, ha nem tőlünk függ mások sorsa?” - 122. oldal

 Ez a kötet a mostani koronavírusos helyzet hatására íródott meg úgy ahogy. Ám talán pont emiatt (is) születtek bele ilyen vicces jelenetek. Miközben olvastam szó szerint levetítődött a szemem előtt a könyv, miközben - a szerzőt idézve - "maszkban f*szban" mászkáltak a bolt és a lakás között. Na meg a két lurkó sem utolsó említésre méltó dolog. Ők mégjobban feldobták ezt az amúgyis fenomenális olvasmányt. 

"Oké, bevallom, most képtelen voltam betartani a jó öreg macsószabályzatot: „Férfiember nem sír! Maximum, ha mellbe lövik… Bár akkor meg nem tud.” - 157. oldal

Szokás szerint a kedvenc karakterem Andrea (a pasi) volt, hiszen akkora beszólásai voltak, hogy néha sírva fetrengtem. Persze csak képletesen, mert itthon kicsit nagy szemekkel néztek volna rám, hogy mi bajom van (ami bevallom őszintén, most pont nem hiányzik). Imádtam, beszólásait és a gondolatait, na meg a kiborulásait olvasni. Igazából... Az egész könyvet imádtam, de ha csak ennyit írnék, akkor túl rövid lenne az értékelés. Akkor talán csak molyra kéne írmom. De... Jobb szeretem bővebben kifejteni. 

"(Uhh, te aztán ízig-vérig nő vagy!)

Miért, mi legyek? Autó?" - 230. oldal

 Megmondom őszintén szívesebben élnék a Rigó család köreiben, hisz' ahogy olvastam ezt a könyvet rájöttem: baromira nem unatkoznak. Remélem valamilyen formában olvashatok még a kalandjaikról, habár így is egy kerek egész történetet kaptam és nincs okom panaszra. Viszont bevallom azért élveztem Andrea és a szerző szócsatáit. Sírva nevetős részek voltak. 

"Vajon mennyi idő múlva jövünk rendbe lelkileg a karanténhelyzet után?" - 235. oldal

Az egyetlen, ami nagyon furcsa volt elsőre az a napló forma, hiszen nagyon ritkán olvasok naplóregényeket, (bár könyvmoly pályafutásom is azzal kezdődött) ám ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy rossz volt ebben a formában. Hiszen akkor hazudnék, annak meg mi értelme? Szerintem így jobban átjött a történet.

Megjelenésének várható időpontja: 2020. november 30.

Caroline Wood a neves londoni magazin rovatvezetőjeként folyton keresi az izgalmas történeteket. Egy nap hírt kap egy legendás római házról, melyet a helyiek csak így emlegetnek: La casa dell'amore, a Szerelemház. Azt beszélik, aki beköltözik ebbe az épületbe, arra varázslatos módon rátalál a szerelem…

Caro úgy dönt, hogy egy ilyen fantasztikus sztorit nem hagyhat ki a rovatából, ezért Rómába utazik, bár a kedvese egyáltalán nem örül ennek… A különös kalandokba keveredő újságírónő lelkesen kutat a romantikus, rejtélyes legenda után, aztán egyik pillanatról a másikra egy cseppet sem veszélytelen nyomozás kellős közepén találja magát.

Mindeközben felfedezi az örök várost, megismer egy határozottan vonzó olaszt, aki miatt felteszi magának a kérdést, vajon elég erősek-e az érzelmei Barcelonában élő szerelme iránt. Meddig tarthat egy kapcsolat, ha havonta csupán pár napot tölthetnek együtt?

R. Kelényi Angelika, díjnyertes sikerszerző Caroline Wood-sorozatának új része humorával, titokzatosságával és bájos romantikájával ismét lebilincselő élményt nyújt az olvasóknak.

Véleményem:

 Az írónő Caroline Wood történetének kezdetekor Barcelonába kalaúzolta el olvasóit, hogy megismerjük az ottani férfiakat és a gasztrokultúrát. Most a második kötetben pedig Rómába utazhattunk, ahol őszintén megmondom, hogy én nem várt fordulatokba ütköztem. Mindenre számítottam csak erre nem. Jó, oké, a fülszöveg alapján sejtettem, hogy más lesz, de valamiért mégis az első kötettől megkapott randizgatós, kajálós, városnézős, pasizós történetet vártam. Ehhez képest kaptam egy olyan sztorit, ami inkább hasonlított egy kis krimire, mint romantikus regényre. Ám ezt most ne vegyétek rossz néven. Hihetetlenül élvezem. Bár azt azért megjegyezném, hogy a könyv első aprócska hibáját azonnal észrevettem, mégpedig azt, hogy Caroline rovatának a neve az első részben Határtalan szerelem néven futott, a második rész elején pedig egy jópár alkalommal Szerelem határok nélkülként lett említve. Ez azonban tényleg csak egy aprócska baki, hiszen a végére lényegében már tök mindegy. Azt azonban nem árulom el, hogy miért.

"És arra is rájöttem, hogy a fejemben élő elképzelés a jövőmről teljesen elhibázott, mert valójában csak egy elvárást követek, amit a társadalom állított fel, amit minden kislányba belekódolnak a tündérmesék, aztán minden nagylányba a romantikus történetek, és nem azt, amit én igazából szeretnék." - 48. oldal

 A történet elején Caroline Rómába utazik egy rég nem látott barátnőjéhez, aki bevállalta, hogy a két hét alatt, míg Caroline

"[…] a tudomány csődöt mond, ha szerelemről van szó." - 323. oldal

 Nem telik el sok idő, hiszen Caroline már az első napon kezdi megismerni a vendégeket elkezdve Georgio-val, aki bárhogy is nézzük, férfi. Bárhogy is ágált ellene, hogy ő márpedig nem lesz szerelmes... Úgy őszintén

 A kertipartin összeismerkednek Marla-val, akivel „barátnőként” viselkednek és mindent megbeszélnek (na jó csak a házbeli ügyeket). Itt derült számomra fény egy információra, amiből egy újabb kérdés született a fejemben. Juliának van magyar vonatkoztatása és valami kötődése Caronak is van, melyből én azt szűrtem le, hogy nem szereti Magyarországot. DE! Akkor miért megy pont a balatonhoz az utolsó részben?

"Soha életemben nem estem hasra sem a pénz, sem az előkelő származás előtt, hiszek az egyenlőségben, hiszek abban, hogy minden társadalmi rétegnek megvannak a maga csodái és a szemete, és ez nem függ az anyagi helyzettől, a bőrszíntől, a nemtől, vagy a szexuális beállítottságtól." - 150. oldal

 Itt kezdenek el kutakodni és kérdezősködni Buffon és Mancini után és egy csomó titokra fény derül, melynek következtében Caro mindent megtesz, hogy a lehető legtöbbet tudja kihozni a cikkéből. A másik kedvencem az volt, hogy a történetben Caro említ egy idézetet, melynek nem tudja a szerzőjét. Az idézet így szólt:

„A stílus maga az ember” – Georges-Louis Leclerc de Buffon

 Igen, utánanéztem, hiszen ha már nyomozós regénybe csöppentem, én is nyomozgattam. Na de a szerző azért mosolyt csalt az arcomra. Most komolyan. Buffon?  Apropó nyomozás. Utánakerestem a La casa dell’amore-nak vagy legalábbis az épületnek és tényleg létezik. A legendának nem kerestem utána, de az is egy érdekes kutatás lenne.

Az épìletre rákeresve ezt találtam. Habár ma már csak múzeumként működik.

Te olvastad már a regényt? Vagy esetleg kedvet kaptál hozzá?