Suzanne ​Roberts körül megfordul a világ: viharos gyorsasággal veszít el mindent és mindenkit maga körül, ami és aki addig fontos szerepet töltött be az életében. Szerencséjére a sors kárpótolja őt mindenért: megajándékozza Massimo, az ellenállhatatlan, művelt és jómódú ügyvéd szerelmével, aki rögvest szülővárosába, Palermóba röpíti álmai asszonyát. Itt véget is érhetne ez a romantikus történet… a happy end ezúttal mégis elmarad. Szicíliáról ugyanis kiderül, hogy távolról sem a képzelet mesés birodalma, s lassan Massimóról is lehull az álarc…

Lesz-e kiút az érzései között őrlődő, bántalmazott hősnő számára? Van-e szabadulás a maffia hálójából? És egyáltalán: hol van a határ szerelem és gyűlölet között?

„A gyűlölet is szeretet, csak épp fejtetőre van állítva. A szeretet igazi ellentéte a félelem” – adja meg a választ Osho, és e tantétel igazságát nem is bizonyíthatná hitelesebben e könyv.

BORSA BROWN lélektani folyamatokat is boncolgató, letehetetlen regénye feltárja, milyen pokoli mélységekbe és paradicsomi magasságokba juthat férfi és nő, ember és ember kapcsolata.

 Véleményem:

Van az a mondás, mely szerint „Nem minden arany, ami fénylik”. Meg kell, hogy mondjam, eddig nem sűrűn tapasztaltam az életemben ehhez hasonló dolgokat, most azonban legalább olvashattam ilyen történetről. Susanne és Massimo története ezen a mondaton alapul. Hiszen mikor megismerték egymást egyből egymásba szerettek csak éppen azt nem tudták, milyen is a másik. Avagy... hogy ki is a másik.

"Egy perccel ezelőtt úgy ölelt, mintha én lennék vágyai netovábbja, most pedig úgy viselkedik velem, akár egy idegennel." - 35. oldal

 A fülszöveg alapján és amiket eddig hallottam, tisztában voltam vele, hogy nem lesz egy könnyű és átlagos történet. A könyv végére érve azonban a sejtésem bebizonyosodott. Egyáltalán nem egy habos-babos szerelmi történetről van szó. Bár, hogy őszinte legyek, nem is vártam azt. Talán pont ezért is kezdtem bele. A Borelli család „oroszlánját” végre jobban megismerhettem, ugyanis a Sapho duológiában kíváncsivá tett a karaktere. Hát nem csalódtam. Ha a gyermeki hiúságomat engedtem volna szárnyalni, akkor sajnáltam volna Susannét. Azonban egy cseppet sem sajnáltam. Hiszen ha szeretünk valakit, akkor olyannak fogadjuk el, amilyen. Nem? Susanne meg végig hisztizett és próbált ellenszegülni és „szabályt szegni”.

"Szerintem azoknak az embereknek vannak a legnagyobb belső harcaik, akik kívülről sziklaszilárdnak tűnnek." - 115. oldal

 A történet kezdetén Susannét egy látszólag

céltudatos lánynak ismertem meg, aki mint minden ember dolgozik. Azonban a főnökével több is van köztük mint főnök-alkalmazott viszony, ami az elején kicsit érdekes volt számomra azért, mert tisztában lehetett volna egy ilyen kapcsolatnak a következményével. Aztán... Jött a koccanás. Susanne első pillanatban elvarázsolta Massimo-t és már első pillanatban fellángolt köztük az a bizonyos tűz. Illetve jobban visszagondolva inkább az utána történt eseményeknél érzékelhető inkább az érzelmek kialakulása, mikor Susanne felkeresi Massimot a kártérítés miatt. Massimo pedig már az első pillanatbab szerelmes lesz és képtelen féken tartani magát. Szóval... Már itt is lesz egy és más. Azt viszont – hátha még nem olvasta valaki – nem áll szándékomban elmondani, mikor és melyik jelenetben, na meg hányadik oldalon.

"– Nem leszek az ellenséged, csak akkor, ha azzá teszel!" - 218. oldal

 A kapcsolatuk szépen lassan kezd kialakulni, minden rendben folyik, Susanne megismerkedik Massimo szüleivel, akikkel elsőre nem nagyon találja meg a közös hangot. Egészen addig minden jól megy, amíg Susanne el nem kezdi sejteni, majd később rá nem jön, kicsoda is valójában Massimo. Kíváncsi leszek, hogy ez a később milyen irányba fog változni. Vagyis inkább másképp fogalmaznék: Kíváncsi vagyok, mit tartogat a második és a harmadik rész, hiszen az első rész végén majd’ kiugrott a szemem a döbbenettől.

"Massimo nem csupán egy álarcot visel, hanem rengeteget, én pedig sosem tudhatom, melyik van éppen az arcán. Minden énjével azonosulni tud, talán a szerelmes férfit is csak eljátsza." - 243. oldal

 Ámbár ha már ilyen sokat fecsegek Massmoról azt sem felejtem el megemlíteni, hogy véleményem szerint általa jobban megismerhető az a világ, amiben ők élnek. A Sapho duológiából ezt hiányoltam a leginkább. Itt megismergettem (nagyjából) a felépítését a Cosa Nostrának, bár azzal is tisztában vagyok, hogy nem minden úgy van, ahogy itt le van írva. Elevenen él bennem az a jelenet, melyben Massimo ezen veszekedett Susannéval, amikor ő a „maffia” kifejezést használta rájuk. Ez pedig egy majdnem egész napos, avagy egész délutános beszélgetést eredményez, majd végül Susanne tudomást szerez néhány dologról.

"Én ugyanolyan felelősséggel tartozom a kiejtett szavakért, mint ő a brutalitásáért." - 393. oldal

Na és végül Susanne (ha már Massimoról is szót ejtettem). Számomra egy kicsit negatív karakter volt. Hisztis. Nem értem miért nem tudott a fenekén ülni és betartani a szabályokat, melyeket Massimo felállított csupán annak érdekében, hogy ő életben maradhasson. De nem-nem, ő ment a saját feje után.

 A Saphoban Massimo azt mondta csak egyszer ütötte meg Susanne-t. Hát... Bárhogy számolom, ez nem egy volt. De nyolcvan százalékban mindnek megvolt az oka, így nem panaszkodom, hisz egy nagyszerű történetet olvashattam az írónő tollából (ismét). Várom, hogy kezembe vegyem a folytatást.