Leírás:

Mary Griffith (Sigourney Weaver) odaadó keresztényként a presbiteriánus egyház konzervatív tanításai szerint neveli gyermekeit, de mikor kisebbik fiáról, Bobbyról (Ryan Kelley) kiderül, hogy meleg, a család élete egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozik. Míg Bobby apja és testvérei kezdenek megbarátkozni a fiú homoszexualitásával, Mary meg van róla győződve, hogy Isten ki tudja gyógyítani Bobbyt ebből a „betegségből”, ezért aztán arra ösztökéli fiát, hogy még odaadóbban imádkozzon és vegyen részt minden templomi tevékenységen, hátha attól megváltozik. Bobby bármire hajlandó lenne azért, hogy anyja elfogadja őt, ám az egyház megtagadja magától a homoszexualitást, így Mary is, ennek hatására pedig a fiú egyre mélyebbre merül a depresszióba, míg tragikus elhatározásra nem jut.

Vélemény:

 Tegnapelőtt néztem meg másodszorra a Prayers for Bobby (magyarul Imák Bobbyért) című filmet. Hihetetlen volt megint látni, hiszen először is imádtam. A vége ugyan olyan hatással volt rám, ugyanúgy sírtam (ami csak azért volt gáz, mert este 10 körül fejeztem be a filmet, amikor már a szobatársam aludt). Hiszen valahogy saját magamat is megláttam a filmben. Engem sem fogadnak el. Teljesen (na jó, a végén kívül teljesen) tudtam azonosúlni Bobby-val. A vívódások és a magunkkal való küzdelem a szexuális irányultságunk terén nem volt ujdonság egy pillanatra sem. Ugyan ezeket éltem át.
 Az első megnézésnél a snitt.hu profilon ezt az értékelést írtam:
"Igaz történet. Ami annyi jelent – mint a film végén látható –, hogy Bobby élt és ez megtörtént vele. Ez pedig fájdalmas. Hiába 21.század, az emberek még mindig hasonlóak. Elítélik az ember azért, mert más. Bobbyt a családja ítélte el. Jobban mondva az anyja. Az anyja, aki meg volt róla győződve, hogy a homoszexualitás a Biblia szerint is bűn. Míg végül a tragédia bekövetkezte után el nem magyarázta neki egy pap, hogy a Bibliát több féle képpen lehet értelmezni. Akkor pedig az anya megváltozott. Csak hogy akkor már késő volt.
„Bobby fentről figyel minket.” – hangzott el a filmben. De miért fentről? Ha már a Bibliára támaszkodik egy ember (én magam nem vagyok hívő, de semmi gondom nincs velük), akkor kétszer, vagy többször olvassa el, mielőtt ítélkezik. Bobbynak is jobb élete lehetett volna a film végére, ha az anyja nem próbálja meg „kigyógyítani”.
Bobby története valamilyen szinten hasonlít az enyémre. Annyi különbséggel, hogy az én családom nem hívő. Nem volt esélye hosszan megismerni, mi az, hogy boldogság, vagy az, hogy szerelem. Pedig máshogy is lehetett volna.
 Ezeket a szavaimat most sem gondolom másképp. Akárhányszor meg lehet nézni a filmet és az ember mindig talál benne valami újat. Valamit, amit észrevesz, vagy éppen érettebb fejjel másképp látja. Én azt sajnálom, hogy az anyja görcsösen ragaszkodott a valláshoz és nem hallgatta meg a fiát. Csak utólag olvasta el a naplóját és akkor szembesült vele, "mit is tett".

kép a fimből

 Bobby boldog volt, mikor végre rájtalált a szerelem David személyében, ám ezt sem élvezhette túl sokáig. Nem tudott megküzdeni azzal a tudattal, hogy ő "bűnös". Legalábbis az anyja szavaival élve. Ő is csak addig gondolta ezt, míg el nem magyarázták neki, hogy a bibliát több féle képpen lehet értelmezni.

Első kérdésként az érdekelne, hogy miért pont az írás mellett döntöttél?

Nem hiszem, hogy ez valaha is tudatos döntés volt. Egyszerűen csak olyasmivel akartam tölteni a szabadidőmet, amit élvezek, az olvasás és az írás pedig mindig is ilyen volt. Talán hatéves lehettem, maximum hét, amikor megírtam az első történetemet, egy mesét, amit aztán az általános iskolában rövidebb novellák követtek.

Ha már írás. Miért pont meleg erotika?

Minden történetet úgy írok, hogy először megjelenik a karakter, akinek azonnal látom minden fontosabb tulajdonságát. Tudom a nevét, és pontosan értem, mit miért tesz. Aztán figyelni kezdem, és közösen jövünk rá, mi az ő meséje, hogy alakul az ő története. Még egyetemre jártam, amikor David Williams és Corey Rossdale megjelentek. Fel-alá bicikliztek egy zsákutcában. Eleinte fogalmam sem volt, hogy szerelmesek lesznek. Nagyjából négy-öt napig úgy írtam, hogy én sem tudtam, mi fog történni, miért dühös David, miért fél... Aztán, mire megszületett az Üvegkalitka első verziója, szerencsére kiderült. Tehát nem szándékosan írtam melegregényt. Egyszerűen csak megtörtént.

Ha már Üvegkalitka. Érdekes a témaválasztás. Miért pont két ennyire eltérő karakterről, illetve miért erről a témáról írtál? (Témát illetően a családon belüli erőszakot értem.)

Corey és David eltérő karakterek lennének? Tényleg? Nem lehet, hogy csak a két narrátor, vagyis maga a két fiú látja így? Mindketten sokat láttak, sokat szenvedtek, megvan a  maguk keresztje, mindkettejük apja törést okozott az életükben és sebeket. Egy iskolába járnak, nagyjából azonos hatások érik őket. Bár tény, hogy az anyagi helyzetük nagyon különböző, ahogy a családi hátterük is. Corey szeretetben nő fel, David, mondjuk így, terrorban. De ezt leszámìtva szerintem hasonlóak. Ezért is értik meg ilyen jól egymást, ezért illenek egymás életébe.
Azt pedig, hogy miért a családon belüli erőszak lett a regény fő témája, Davidtól kellene megkérdeznem. Zárkózott fiúként láttam magam előtt, aki állandóan hosszú pulóverekben és nadrágokban rejtegette magát, és nekem is csak napokkal később lett nyilvánvaló, hogy kék-zöld foltok vannak a karjain, a lábain. Onnan egyértelmű volt, hogy ő egy bántalmazott gyerek. És ha már így alakult, mindenképpen írni akartam róla, mert annyira gyakori a való életben is, hogy a gyerekek szégyellik magukat a bántalmazó szülő miatt, titkolják a dolgot, azt hiszik, hogy ez valamilyen módon az ő bűnük, valamiért kiérdemelték. Meg akartam mutatni egy ilyen fiú életén keresztül, hogy milyen nehéz segíteni, és főleg jól segíteni. Jókor avatkozni közbe, stb.

Milyen célból gondoltad azt, hogy ezt az olvasók kezébe szeretnéd adni? Persze, ha egyáltalán volt vele bármilyen célod.

Nem volt "népnevelő szándékom", ha erre vagy kíváncsi, és nem akartam felnyitni senki szemét. Egyszerűen csak meg akartam írni ezt a történetet, és reméltem, hogy lesz, aki elolvassa. De ha már olvassák, nyilván szerettem volna, ha az, aki kézbe veszi, egyrészt lát egy szép, bimbózó szerelmet, ami kicsit kirepíti a saját hétköznapjaiból, másrészt kap egy olyan történetszálat, ami elgondolkoztatja. A visszajelzések alapján az Üvegkalitkával mindkettő sikerült, és ennek nagyon örülök. Illetve nagyon hálás vagyok az olvasóimnak, hogy a nehéz téma ellenére kézbe vették a regényt, és végigkísérték a fiúkat ezen az úton.

Hát az elgondolkodtatás rész sikerrel járt. Na meg a megsiratás is. Találkoztál már olyan személlyel, akiben akár könnyeket, akár másfajta érzelmeket váltottak ki a karaktereid és a történet? (Tőlem elvonatkoztatva.)

Igen. Nagyon sokan már azzal viccelődnek, hogy zsepivel készülnek, amikor leülnek olvasni. De vannak más emlékezetes üzenetek a sírósakon felül is. Többen elmesélik a saját történetüket. A Csendkirálynál és az Üvegkalitkánál is kaptam nagyon megrázó leveleket, amiket én is megkönnyeztem. Kamaszként szerzett égési sebeiről mesélt egy lány, egy másik a depressziójáról. Volt, aki az abuzív apjáról írt, és később hosszan beszélgettünk. Azt hiszem, az a legcsodálatosabb abban, hogy írok, hogy megismerhetem ezeket az embereket, és talán ők is engem a történeteimen keresztül.

Gondoltad volna, hogy ez lesz abból, hogy elkezdesz írni?

Nem. A legvadabb álmaimban sem, és még most is nehéz elhinnem. De ettől csak még különlegesebb az egész. Végtelenül szerencsés vagyok, mert azzal foglalkozom a szabadidőmben, amit szeretek, és ez másokat is szórakoztat.

Ha már szabadidő. A "civil környezeted", hogyan reagált, amikor megtudták, hogy írsz, és azt, hogy mit?

A civil környezetem egy részével együtt dolgozom, a másik része pedig nem is tudja, hogy írok. Értelemszerűen, akikkel együtt dolgozom, ők a kezdetektől támogattak. Olvasószerkesztettek nekem, tanácsokat adtak, hallgatták a vég nélküli kínlódásomat, ha valami nem úgy sikerült, ahogy akartam. Nagyon hálás vagyok azért, hogy mellettem állnak.

A másik, ami még a szabadidőhöz kapcsolódna (csak istennek nem tudtam egybeolvasztani a két kérdést): Mit csinálsz, amikor nem írsz, de nem is dolgozol?

Leggyakrabban olvasok. Máskor sorozatokat nézek, vagy ha arra van szükségem, hogy kiürítsem a fejem, akkor ostoba horrorfilmeket darálok egymás után. Utazom, ha van kivel és van időnk is rá. Sportolás címszó alatt úszni járok, de van egy kutyám is, aki rengeteg időt és energiát igényel.

Ezekből mennyire merítesz ihletet? Vagy van más ihletforrásod?

Igyekszem saját ötletekből dolgozni, és nem meríteni olyasmiből, amit olvasok vagy nézek. De ez nyilván lehetetlen. Egyrészt nincs az a könyv, amit ne írtak volna már meg, másrészt nyilván minden, amit látok vagy éppen hallok, az hat rám. Viszont érdekesen működik az ihlet. Ha véletlenül bele is futok valamibe, ami megragad, az sosem egy adott regény vagy sorozat főszereplője, hanem a százhuszonharmadik mellékszereplő félmondata a 293. oldalról vagy a tizedik évad huszonkettedik részéből, ami másoknak fel se tűnik, de bennem mégis elindít valamit. Szerencsére az ismerőseim által meséltekkel is így vagyok. Sosem róluk írok, vagy arról, amit elmondtak, hanem annak egy apró szeletét gondolom tovább, és fordítom át teljesen mássá.

A másik, ami még homály számomra, az a kiadási sorrend. Ha jól értelmezem, akkor az Üvegkalitka volt az első regényed, amit megírtál, mégsem az jelent meg először. Miért van ez?

Az Üvegkalitka egy kezdetleges verzióját írtam meg sok évvel ezelőtt, majd félretettem, mert nem voltam elégedett vele. Aztán más dolgokba kezdtem, és valahogy el is felejtődött. Amikor ismét elővettem, hogy átdolgozom, akkor ki is adták. Semmilyen titokzatos ok nincs emögött. Egyszerűen csak annyi, hogy az ÜK akkor még nem volt készen, a Nem játék viszont igen. Aztán hamarabb írtam meg a Csendkirályt, minthogy újra kézbe vettem volna David történetét.

Ha jól látom akkor te sem az a sima "habos-babos sztori" író vagy, hanem viszonylag nehéz/nem mindennapi témákhoz nyúlsz a könyveidben. Miért? Például vegyük Adamet a Nem játékból, avagy a frissen megjelent Nem játékszerből, amely annak a folytatása.

Hát, Adam története tényleg nem habos-babos. De remélem azért nem is túl nyomasztó. Igyekeztem úgy megírni, hogy olvasható, élvezhető legyen. De az tény, hogy általában nehezebb témákhoz nyúlok. Olyasmikhez, amikről én magam is olvasnék, ha más írná. Szeretem, ha van dráma egy történetben. Ha vannak nehéz döntések. Ha nem fekete és fehér, hanem minden árnyalat képviseltetve van.

Továbbiakban is ilyen történeteket tervezel az olvasók kezébe adni?

Ez egy érdekes kérdés, mert a válasz nem feltétlenül rajtam múlik. Akármit is döntök el, a történet egy idő után szabadon alakítja magát. Jelenleg egy sokkal könnyedebbnek induló regényt írok, amit eredetileg viccesnek és kicsit rózsaszínebbnek terveztem, de már most látszik, hogy sokkal mélyebbek a szereplők, és sötétebb a múltjuk, mint eredetileg hittem. Szóval ez a sztori sem lesz az a tipikus könnyű olvasmány, de azért igyekszem tényleg szórakoztatóra, kicsit lazábbra írni, mint a Nem játékszert.

Erről az új történetről lehet valamit tudni?

Egyelőre még nem szeretnék túl sokat elárulni róla, csak annyit, hogy hetek óta próbálom beleásni magam a párbajtőrvívás rejtelmeibe. Egyelőre nehezen megy. De a főszereplőm rendkívül csinos fehérben a páston, szóval igyekeznem kell. Vagyis, nem is csinos, hanem jóképű, bár ez nem látszik a sisak alatt, és szexi, és gyönyörű, és egyébként mindig nyer. Ezt csak azért mondom, ha a csinosat kikérné magának később. Vagy, ha a másik főszereplő kérné ki magának, hogy ilyet nyilatkoztam. Sosem lehet tudni. Ezek elég heves vérmérsékletű fiúk.

Mit üzennél az olvasóidnak, avagy a leendő olvasóknak?

Azt, hogy legyenek nagyon nyitottak, olvassanak minél többet, (ne csak engem, de ha lehet, azért persze engem is) írjanak értékeléseket, vagy üzenetet az íróknak, és bátran kezdeményezzenek beszélgetést! És persze azt is üzenném nekik, hogy köszönöm, hogy itt vannak, és lehetővé teszik nekem (nekünk), hogy írjak (írjunk).
Illetve itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem a newkids Kiadónak az eddigi támogatást, és Becca Priornak, hogy mindig hitt bennem, akkor is, amikor én  magamban már rég nem.

Köszönöm szépen a szerzőnek, hogy időt szánt rám és beszélgetett velem.