Elérkezett az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja, és a piros csapat szétesni látszik. A kezdetben barátságosnak tűnő megmérettetés egyre komolyabbá válik, a feladatok egyre megterhelőbbek, egyre fájóbb a családtagok hiánya, és a négy gyökeresen eltérő személyiségű diáknak egyre nehezebb igazi csapatként együttműködnie. Bizonyos helyzetek még a Szirtes gimi páratlan logikájáról és éles eszéről ismert matekosát, Újvári Hannát is komoly kihívások elé állítják. Vajon a csapat érdekei a fontosabbak, vagy a verseny során kialakult kapcsolatok? Van-e értelme sportszerűnek maradni, ha más is piszkosan játszik? Egyáltalán, lehet-e ez a játék több, mint egy jelentéktelen vetélkedő, amiről még senki sem hallott, és ahol színes ruhás diákok versenyeznek egy műany kupáért? És nem mellesleg: okos dolog-e beleszeretni valakibe, aki az egyik rivális csapat öltözékét viseli? 

A Maradj velem az Iskolák versenye-trilógia második része.

Vélemény:

 Laura könyveinek mindig úgy állok most már neki, hogy tőle nagyon új dolgokat nem várhatok. Most is így vagyok, viszont jó olvasni. Bár Hanna karaktere kicsit távol áll tőlem a depresszív hangulata miatt. Ám ennek ellenére sem untam egy percre sem.
 Humor. Ez az, amiből Laura könyveiben soha nincs hiány. Hisz mindig megkapjuk tőle. Töményen, mint az alkoholt.
 Furcsa volt tizenhét évesekről olvasni, holott nálam csak egy évvel fiatalabb korosztály, de mégis más. Emlékszem, hogy én milyen voltam tavaly. Sok mindent másképp láttam, mint most.
 Ám Hanna sem átlagosan éli a tinikorát. Túl hamar fel kellett nőnie, mert túl nagy feladatot állított maga elé: megóvni az apját. Hiszen egy olyan gyerek, aki elvesztette az anyját... Hanna szemén keresztül láthatjuk, milyen nehéz ezzel megküzdeni. Hiszen a könyv negyedében visszaemlékezések vannak. Ezáltal pedig megismerjük Hanna múltját.
 Az írónő nagyon szépen fejlődik előre és a Szent Johanna Gimi után - ami sokunknak még mindig nagy kedvenc - egyre jobbakat ír. Ám kíváncsi lennék és fel is teszem magamnak a kérdést: Vajon milyen lenne más műfajt olvasni tőle? Esetleg fantasy-t vagy sci-fit, netalán pszicho thrillert... Rossz eszmefuttatás. Maradjon csak meg a tiniregényeknél. Jó lesz visszatekinteni húsz-harminc év múlva, milyen avagy mihez hasonló voltam tizenévesen.

Kedvenc idézetek: 

"– Szóval meg akartad ijeszteni – értelmeztem. 
– Tulajdonképpen igen. Csak még nem találtam ki, hogy mivel. Szerinted a lineáris peremértékektől megijed? – kérdezte. 
– Attól mindenki – nevettem fel."

Kedvenc szereplő:

 Hat ​hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn, mindenre elszánja magát, hogy visszaszerezze a húgát. 

Mindenre. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal. 

Rafi félelmetes harcos, de most legyőzötten, szárnyaitól megfosztva, félholtan hever a földön. Korszakokon átívelő háborúkban vívott győztes csatákat, most pedig egy éhezéstől legyengült tinilány menti meg az életét. 

Miközben átvágnak a sötétségbe és káoszba merült Észak-Kalifornián, csak egymásra támaszkodhatnak a túlélés érdekében. Kénytelenek együtt megtenni az utat, hogy eljussanak San Franciscóba, az angyalok fészkébe, ahol Penryn mindent kockára tesz, hogy megmentse a húgát, az angyal pedig kénytelen legnagyobb ellenségei könyörületességére bízni magát, hogy újra a régi lehessen.

 Számomra az Angelfall első része pozitív csalódás volt. Hiszen egyáltalán nem terveztem elolvasni a könyvet. Azért sem, mert nem nagyon szoktam fantasy-t olvasni és azt hittem ez nekem erős lesz. Mind ezt úgy, hogy tudtam, miről szól. Vagy legalábbis hallottam a történetét, volt sejtésem, mire számíthatok. Viszont annál jobb élmény volt. 

 Amikor elkezdtem a könyvet, csak egy átlagos fantasy-nak tűnt. A végén mondtam azt, hogy ezt megérte elolvasni, hiszen egy nagyon jó élményt kaptam ettől a könyvtől. Egy olyan élményt, amit egy ideig nem felejtek. 

 Maga a könyv egy átlagos lányról és annak a családjáról szól, akik menekülni próbálnak az angyalok által

Forrás: Pinterest

megszállt világból. Ám találkozik Rafival a sérült angyallal, akinek levágták a szárnyait. Az ő közös kalandjukat követhettem végig a regényben. Első pillanatban számomra furcsa volt, hiszen kint volt a komfort zónámon. Viszonylag erős fantasy-nak mondható, pláne nekem, aki a végét aligha mertem éjszaka olvasni. Tehát, mikor ahhoz a részhez jutottam, hogy a pincében vannak a végén, szándékosan mondtam azt este, hogy "jó, akkor ezt most tegyük le és holnap folytassuk". Nekem azok a lények picit furcsák voltak. 

 Ha végignéztek a blogot az "utóbbi aktív időben" láthattátok, hogy inkább LMBT regényeket olvastam, de ez most kifejezetten jólesett, mert nem volt benne romantika, sem más. 

 Reménykedem benne, hogy a további részeitől is hasonló izgalmakat kapok, de mindent a maga idejében. 

Kedvenc idézet: 

"Mire előkerülök a fürdőszobából, Rafi frissnek tűnik, mint aki most zuhanyozott. A fekete nadrágját és cipőjét viseli. A kötés eltűnt róla. Nedves haja a szemébe lóg, ahogy a keményfa parkettán térdel, a széthajtott takaró előtt, amin a kitárt szárnyai hevernek.
A tollakat rendezgeti. Ahol összeragadtak, szétválasztja őket, a törötteket pedig kihúzogatja. Mintha egy tollászkodó madarat látnék. Gyengéden, óvatosan nyúl a szárnyhoz, bár közben merev és kiismerhetetlen marad az arca, akár egy kőszoboré. A meggyalázott szárny cakkos széle, ahol belenyírtam elég rondán nézett ki."


"Nincs a természetnek olyan teremtménye, ami ilyesfajta félelmet keltene. Nem egyszerű fizikai támadástól tartanak, ez a lélek és a szellem birodalmába tartozó fenyegetés lehet. Mint amikor attól fél valaki, hogy elveszíti az ép elméjét vagy a halhatatlan lelkét."

 Mindenki minden év végén elgondolkodik. Milyen volt az évem? Ezt a kérdést én is feltettem magamnak, pedig még van két nap az évből. Feltettem a kérdést és nem. Nem volt jó az évem. Se olvasás szempontjából, sem... Sem sehogy. Ám ennek egy részét már tavaly láttam. Reméltem, hogy a vége nem úgy fog alakulni, ahogy történt, de hát ez van.
Helló depresszió! 
 Az idei évem nagyjából jól kezdődött. Pont ennyire ért rosszul véget. Idegességgel, depresszióval, éheztetéssel karöltve. Az egész nyáron, júniusban kezdődött egy esküvővel (nem az enyémmel), onnantól pedig csak romlott minden. Egyre többet volt olyan, hogy nem volt kedvem olvasni, sőt egyáltalán semmihez. Ez pedig év vége előtt odáig fajult, amit az első sorokban leírtam.
 Olvasni mostmár csak utazás közben olvasok (remélem nem sokáig tart ez az állapot) és inkább az írásba temetkezem. Ugyanis olyat is szoktam. Idén belekeztem az eddig álltalam egyik legjobbnak tartott írásomba (pedig nagyon minimalista vagyok). Erről viszont nem akarok mesélni (ha titeket nem érdekel), mert nyilván nem erről szól a blog.
 Viszont még mindig azt gondolom, hogy még így is jól teljesìtettem könyvek terén. Jövőre igyekszem összekaparni magam. Elolvasott könyveim mind hozzátettek valamit az évemhez. Mosolyt, örömöt, boldogságot, sírást, nevetést. Vagy épp mindet egyszerre. Hisz egy könyv elolvasása előtt, soha nem tudtam, mire számíthatok.

 Szó szót követ: Nem szeretem az ilyen bejegyzéseket hosszúra húzni csak szeretném, ha tudnátok nagyjából, hogy mi zajlik velem. Jövőre tényleg aktívabb leszek, vagy ha mást nem, igyekszem.