„Tízévesen hozunk
döntést az életünkről. Ki az az elvetemült rajtunk kívül, aki ilyen
fiatalon ilyen komoly felelősséget vállal?! A kívülállók kérdezgették,
ha nem megy olyan jól, miért nem dolgozom többet vagy másként? De ez nem
úgy van, hogy leülök és megtanulom, vagy a testedben van, vagy nincs, a
művészi jellegről nem is beszélve. Kegyetlen szakma, annyi mindennek
kell egyszerre megtörténnie ahhoz, hogy működjön.”
Horváth Péter, volt balettnövendék
A közönség a balettet könnyűnek és légiesnek látja. Ez az életpálya
azonban a próbatermekben és a kulisszák mögött inkább fájdalmas és
nehéz. A táncosok tisztában vannak vele, hogy a szenvedés a hivatásuk
része és ennek tudatában, már egészen kicsi koruktól elhivatottan
készülnek, hogy balettművészek legyenek.
Czank Lívia, újságíró, író, fotóművész egy teljes tanévet töltött a
Magyar Táncművészeti Egyetem balettnövendékeivel, részt vett az év
összes fontos eseményén, beszélgetett a hallgatókkal, mesterekkel és az
egyetemi dolgozókkal. Vallomásaikból körvonalazódnak cselekvéseik
mozgatórugói, nehézségeikről és örömeikről egyaránt képet kapunk.
Különleges képességű, „kiválasztott” gyerekeket ismerünk meg, akik
alázatosak, maximalisták, összetartóak és rendkívül önállóak. Az
izgalmas beszámolókat, a szerző művészi szépségű fotói egészítik ki,
amelyek bepillantást engednek e szép, zárt, rengeteg buktatóval teli,
sokak számára eddig ismeretlen világba.
„Meggyötör, hogy nem tudom kiszámítani a jövőjüket. Itt vagyunk,
csináljuk, de nem tudom, mi vár rájuk odakint, nem irányíthatom. Nem
tudom, visszakapják-e mindazt, amit belefektettek a balettbe az elmúlt
kilenc évben. Jó lenne, ha tényleg ki tudnák bontani a szárnyaikat, ha
tudnának repülni…Csak ez számít.”
Volf Katalin, mesternő, Kossuth-díjas művész
„Hihetetlen élmény volt! Amikor lejöttem a színpadról, nem is
emlékeztem arra a két percre, amikor táncoltam, mintha egészen máshol
jártam volna közben. A színpad megint teljesen elvarázsolt.”
Ellenrieder Rubina, balettnövendék
„Ezek a gyerekek rengeteg információt kapnak folyamatosan, ezeket
mind a fejükben kell tartani, és el kell, hogy jusson a testükbe is,
óriási teljesítmény tőlük. Ezt nem is biztos, hogy mindig megfelelően
értékeljük, tényleg iszonyatosan nagy terhelésnek vannak kitéve. Ez egy
rövid szakma, hamar tudniuk kell mindent, szinte azonnal tökéletesnek
kell lenniük, de persze tökéletes nem lesz senki, mindig van hova tovább
fejlődni. A legfontosabb inkább az, hogy saját képességeikhez mérten,
az adott körülmények között legyenek képesek kihozni magukból a
maximumot.”
Németh Nikolett, mesternő
Véleményem:
Életemben nem hallottam erről a könyvről, sem az írónőről egészen a könyvhét második napjáig, amikor először mentem ki a könyvhétre (mármint az évben) és az ismerőseim standját keresve bele nem botlottam Czank Lívia csodálatos mesterművébe. Azonnal megkérdeztem, hogy belenézhetek-e, majd lefotóztam a borítóját. Mikor először belenéztem a könyv tartalomjegyzékébe fogalmam sem volt róla, a szerző hogyan építi fel a könyvet, vagy egyáltalán mire számíthatok majd az olvasás során. Sokkal több mindent kaptam, mint reméltem.
Az albumban az írónő egy évet mutat be az olvasónak, amit a balettnövendékekkel töltött és mélyen beleásta magát ebbe a világba, hogy a lehető legjobban át tudja adni az olvasóknak mindazt, ami az intézeten belül zajlik egészen a felvételitől az egyetemi záróvizsgáig Avagy fogalmazhatnék úgy is, hogy az első könnyektől az utolsókig. Hiszen míg első évesként azért sírnak a növendékek, mert kollégiumba kell költözni, utolsó évesként a ballagáson, a bizonyítványosztáson és az utolsó balettelőadáson hullajtják el az utolsó könnyeiket a falak között. Be kell valljam, érdekes volt ennyire mélyen bepillantást nyerni ebbe a világba, hiszen engem mindig is érdekelt a balett csak éppen nem a női szerep. Én soha nem akartam tütüt húzni. Ám sajnos csak erre lett volna lehetőségem. Azonban még ezek mellett is sokáig küzdöttem azért, hogy nyolcadik után táncművészeti szakközépbe felvételizzek, de mivel a család valamelyik felnőtt tagjának kellett kitöltenie a jelentkezési lapot, így erről nagyon korán le kellett mondanom. Aztán valamiért mégis a foci mellett kötöttem ki. Nem tudom, hogy ez az életnek milyen fura vicce lehetett, de nagyot nevetek rajta, miközben írom ezeket a sorokat.
