Sokáig gondolkodtam, hogy leírjam-e ezeket a sorokat, könnyebb lesz-e attól. Aztán arra jutottam, hogy ha könnyebb nem is lesz, legalább megértitek, hogy mi volt a blog lejtőn való lemenetelének az oka.
2019-ben egy olyan lavina indult el a családom körül, amit még most sem tudok igazán hova tenni. Nem azt, hogy ez megtörtént, hanem azt, hogy a családom hogyan volt erre képes. Ugye instáról néhányan tudhatjátok, hogy egy ideig kollégiumban éltem. Na, de hogyan is kerültem én oda és mikor? 2018 novemberében döntöttem úgy, hogy én kollégiumba költözöm, hiszen itthon nem éreztem jól magam.
Ezt édesanyámék nehezen viselték és konkrétan két-három napig szartak a fejemre. Azonban most nem teljesen ez a lényeg. A kollégiumi életem szépen lassan megoldódott, abban az évben (2018 hátralévő részében) azonban a család körül még nem volt minden rendben. Ott rúgtak belém, ahol tudtak. Számomra fontos embereket bántottak, engem pedig megpróbáltak hülyének beállítani. No, de akkor rá is térnék a 2019-es évre, amikor is folytatódott minden.
A családom úgy gondolta, hogy milyen jó lenne kiszúrni velem és "elvenni az életemet", hiszen februárban elindítottak egy gondnokság alá helyezést, mely egészen 2020. február 13.-ig elhúzódott. Ezt azonban akkor még nem nagyon értettem. A volt osztályfőnököm segített ügyvédet találni, hiszen bár utólag a bírónő azt mondta, semmi szükség nem lett volna rá, mégis jobb volt így.
Az ügy folyamata alatt áprilisban befeküdtem pszichiátriára, amivel kapcsolatban anyámék néha még ma is a "Miért?" kérdésre keresik a választ. Hiszen azt nem osztottam meg velük. Azonban most itt sem szeretnék túl sokat elmondtani csak annyit, hogy komoly vívódásaim voltak akkor és vannak most is magammal szemben.
Ám meg kell, hogy mondjam az eredetileg négy hétig tartó kezelés felesleges volt, hiszen nem segítettek semmiben. Azonban ezek után még felküldtek az elsőre további két hétre, hiszen a kezelés utolsó napjaiban kaptam meg az ideiglenes gondnokomat. Ez alatt az idő alatt az utolsó értékelés, amit olvashattatok tőlem az Becca Prior: Stockholm szindróma című könyvéről íródott. Azt a könyvet is PDF-ben fejeztem be, hiszen a drága családom jelenetet rendezett a pszichiátria előtt, amikor jött hozzám az a személy, akitől a könyvet kaptam. A könyv elolvasása után nagyon nehezen rágtam át magam a Piszkos Fred a kapitányon, azonban Rejtő annyira nem fogott meg. Ez idő alatt fejeztem be a kéziratomat, mely miatt itthon kaptam hideget-meleget a témája miatt.
A kollégiumban az életem abban az évben (2019) még egész jó volt, egészen a 2019-2020-as tanév kezdetéig. Ott már nem volt minden rendben, hiszen a nevelők a nyakamon lógtak, na meg a kollégiumi fejlesztőtanár, aki akkor hirtelen átavanzsálódott pszichológusba és nevelőtanárba is egyszerre. Azonban egyik sem volt igazán. Hiszen minden hétfőn, amikor én be voltam írva hozzá folyamatosan játszotta a pszichológust. Tehát a "Miért csinálod?" és a "Miért jó ez neked?" kérdések négy-öt alkalommal biztos elhangzottak a hétfőkön. Ezt pedig soha nem tudtam és a mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy miért jó nekem. Az volt a kedvenc, amikor megmondta, hogy ne csináljam. Könyörgöm, az egyenlő volt azzal, mintha egy drogosnak mondta volna azt, hogy a drog nem jó. Ráadásul, hogy ő a töredékét tudta csak annak, ami bennem lezajlott.
Az utolsó tárgyalás ugye 2020. február 13.-án volt. Amikor odaértem kezem-lábam remegett, hiszen tisztában voltam vele, hogy a szabadságom, az életem múlhat egy kimondott szón. Azonban amikor fél 11-kor beléptem a tárgyalóterembe valahogy kezdtem érezni, hogy talán nem lesz probléma. Na jó, kit akarok hülyíteni... Marhára be voltam sz**va. Azonban összesen húsz percet voltunk bent, mire elhangzott az-az egy mondat, ami akkor nagyon sokat jelentett és még most is. "Nem helyezem gondnokság alá."
Az életemnek az a szakasza lezárult, viszont továbbra is küzdök. Méghozzá saját magammal. Mert egy részem tisztában van vele, hogy nem jó, amit csinálok, de a másik felem, pedig erősebb. Viszont nem tehetem meg, hogy ennyire magam alá kerülök, ha már ezt elkezdtem.
Ezt édesanyámék nehezen viselték és konkrétan két-három napig szartak a fejemre. Azonban most nem teljesen ez a lényeg. A kollégiumi életem szépen lassan megoldódott, abban az évben (2018 hátralévő részében) azonban a család körül még nem volt minden rendben. Ott rúgtak belém, ahol tudtak. Számomra fontos embereket bántottak, engem pedig megpróbáltak hülyének beállítani. No, de akkor rá is térnék a 2019-es évre, amikor is folytatódott minden.
A családom úgy gondolta, hogy milyen jó lenne kiszúrni velem és "elvenni az életemet", hiszen februárban elindítottak egy gondnokság alá helyezést, mely egészen 2020. február 13.-ig elhúzódott. Ezt azonban akkor még nem nagyon értettem. A volt osztályfőnököm segített ügyvédet találni, hiszen bár utólag a bírónő azt mondta, semmi szükség nem lett volna rá, mégis jobb volt így.
Az ügy folyamata alatt áprilisban befeküdtem pszichiátriára, amivel kapcsolatban anyámék néha még ma is a "Miért?" kérdésre keresik a választ. Hiszen azt nem osztottam meg velük. Azonban most itt sem szeretnék túl sokat elmondtani csak annyit, hogy komoly vívódásaim voltak akkor és vannak most is magammal szemben.
Ám meg kell, hogy mondjam az eredetileg négy hétig tartó kezelés felesleges volt, hiszen nem segítettek semmiben. Azonban ezek után még felküldtek az elsőre további két hétre, hiszen a kezelés utolsó napjaiban kaptam meg az ideiglenes gondnokomat. Ez alatt az idő alatt az utolsó értékelés, amit olvashattatok tőlem az Becca Prior: Stockholm szindróma című könyvéről íródott. Azt a könyvet is PDF-ben fejeztem be, hiszen a drága családom jelenetet rendezett a pszichiátria előtt, amikor jött hozzám az a személy, akitől a könyvet kaptam. A könyv elolvasása után nagyon nehezen rágtam át magam a Piszkos Fred a kapitányon, azonban Rejtő annyira nem fogott meg. Ez idő alatt fejeztem be a kéziratomat, mely miatt itthon kaptam hideget-meleget a témája miatt.
A kollégiumban az életem abban az évben (2019) még egész jó volt, egészen a 2019-2020-as tanév kezdetéig. Ott már nem volt minden rendben, hiszen a nevelők a nyakamon lógtak, na meg a kollégiumi fejlesztőtanár, aki akkor hirtelen átavanzsálódott pszichológusba és nevelőtanárba is egyszerre. Azonban egyik sem volt igazán. Hiszen minden hétfőn, amikor én be voltam írva hozzá folyamatosan játszotta a pszichológust. Tehát a "Miért csinálod?" és a "Miért jó ez neked?" kérdések négy-öt alkalommal biztos elhangzottak a hétfőkön. Ezt pedig soha nem tudtam és a mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy miért jó nekem. Az volt a kedvenc, amikor megmondta, hogy ne csináljam. Könyörgöm, az egyenlő volt azzal, mintha egy drogosnak mondta volna azt, hogy a drog nem jó. Ráadásul, hogy ő a töredékét tudta csak annak, ami bennem lezajlott.
Az utolsó tárgyalás ugye 2020. február 13.-án volt. Amikor odaértem kezem-lábam remegett, hiszen tisztában voltam vele, hogy a szabadságom, az életem múlhat egy kimondott szón. Azonban amikor fél 11-kor beléptem a tárgyalóterembe valahogy kezdtem érezni, hogy talán nem lesz probléma. Na jó, kit akarok hülyíteni... Marhára be voltam sz**va. Azonban összesen húsz percet voltunk bent, mire elhangzott az-az egy mondat, ami akkor nagyon sokat jelentett és még most is. "Nem helyezem gondnokság alá."
Az életemnek az a szakasza lezárult, viszont továbbra is küzdök. Méghozzá saját magammal. Mert egy részem tisztában van vele, hogy nem jó, amit csinálok, de a másik felem, pedig erősebb. Viszont nem tehetem meg, hogy ennyire magam alá kerülök, ha már ezt elkezdtem.
Hamarosan jövök egy új értékeléssel:
Ana/Laura
