Fülszöveg:

Aaron Walsh feltörekvő író, szeret új dolgokat megismerni, és világot járni. Kivéve, ha éppen egy újabb könyvön dolgozik, olyankor igyekszik elbújni mások szeme elől. Ugyan nem így tervezte, egy véletlen folytán ezúttal amishok között talál menedéket. Elegendő egyetlen napot eltöltenie a falujukban, hogy érezze, írni akar róluk. Meg akarja ismerni őket. Tudni akarja, miért élnek ilyen elszigetelten, ennyire régimódin. Arra viszont nem számít, hogy egy igéző szempár, és annak tüzes gazdája teljesen felborítja az életét. Végül az válik a legfőbb céljává, hogy megfejtse Noah-t, mert biztos benne, hogy az egyszerű életet élő srác súlyos titkokat cipel. Aaron pedig túl kíváncsi ahhoz, hogy ezt annyiban hagyja.

Véleményem: 

 Sok mindent el lehet mondani erről a regényről csak azt nem, hogy rossz. Engem egy teljes hullámvasúton vezetett végig, ami aztán hirtelen véget ért, engem pedig a földhöz vágott. Ilyen volt ez a könyv. Sokszor sírtam, sokszor nevettem. De ilyen egy jó könyv, nem igaz? Akkor jó, ha érzelmeket vált ki belőlünk. Sophie Anne első regénye pedig ezt bizonyítja. Nálam pedig ennek a regénynek nagy jelentősége van. Hiszen nagyon jól tudjátok, hogy én mindig jobban figyelek az első könyves szerzőkre, mert ott sok minden kiderül. No, de hogyan is láttam a regényt? (azon kívül, hogy a szívemet kitépte).  

"Most, hogy megérkeztem, a szerelvényem pedig lelassít, már le tudok ugrani róla,még mielőtt teljesne megáll. Körbenézni, hol vagyok éppen. Hová is érkeztem? Milyen szerelem ez? Harcolthatok-e társ nélkül, egyedül egy szerelemért? Esik az eső? Vagy tavasz van és a nap miatt hunyorognom kell? A madarak énekét hallom? Mi ez a hely, ahol vagyok, és van-e innen vonat, ami visszavisz oda, ahonnan jöttem vagy csak egyirányú jegyem volt? Segítségre lesz szükségem, hogy megválaszoljam ezeket a kérdéseket." - 287. oldal

 Az elején még nem gondoltam semmire. Aaron híres író. Mondom oké, de vajon hogyan kötődnek össze a szálak? Aaron lerobban, az amish falu egyik családja pedig befogadja. Itt már kezdett egy-két gondolat a felszínre törni, de még itt se volt teljesen tiszta. Aaron meglátja Noah-t. Na, itt már tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Ez a regény tele van titkokkal és olyan kérdésekkel, amikre az olvasó választ szeretne kapni és vagy megkapja vagy nem. De... Mi van, ha nem? Hol a második rész?

Egyáltalán lesz folytatás? (én már tudom a választ).

"A lecke, amit az amishok megtanítottak nekem, minden bizonnyal el fog kísérni életem végéig. Ott lesz velem az utolsó percekben is. Megpaskolja a vállam, és azt mondja: fontos volt tudnod, soha semmi sem fekete vagy fehér. A legtisztább ember lelke is lehet mocskos, és a legszentebb közösségben is megbújhat az ördög. Soha ne bízz senkiben csak azért, mert a te szándékaid igazak és jóindulatúak. A végén úgyis az szenved, aki nem akart ártani senkinek." - 466. oldal

 Sok-sok üresen hagyott kérdőjel maradt bennem, ami igenis válaszra vár. Mi lesz Noah-val. Mi az a nagy titok, ami miatt olyan döntést kényszerült meghozni, ami ekkora hatással volt az életére? A könyv azonban egy nagyon fontos kérdést tesz fel számunkra: Mi történik akkor, ha egy amish faluban kiderül valakiről, hogy meleg? Meg is kaptam rá a választ és igen elszomorító. Mintha az őskorban lennénk. Az egész könyv alatt éreztem, hogy Noah és az anyja nagyon nem oda valók. Nem ott kéne lenniük. Leginkább Noah-nak nem. Joy szereti a férjét. Ez rendben van. De Noah... Ő miért... Basszus annyi bennem a kérdés. 

Kíváncsi vagyok: Ti olvastátok? Ha igen, akkor mi a véleményetek a regényről? Ha nem: Tervezitek elolvasni?

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Véleményem: 

Évek óta csücsül a polcomon. Soha nem mertem eddig nekikezdeni, mert féltem. Féltem, hogy nem lesz annyi zsebkendőm hozzá. Az egész történet alatt nem sírtam. Kivéve az utolsó tíz-húsz oldalt, amit esti műszakban olvastam végig a sziget fesztiválon kint a szabad levegőn, miközben mentek körülöttem az emberek. Izgalmas volt. Egy ember oda is jött megkérdezni olyan éjjel három körül, hogy minden rendben van-e. Éppen akkor fejeztem be a könyvet és kicsit sokkos állapotban voltam. Mint mindig, most is előbb láttam a filmet, minthogy olvastam volna a könyvet. Ám most annyival volt másabb, hogy a filmet pár évvel ezelőtt láttam és nem nagyon emlékeztem rá. Ezért is volt akkora élmény számomra a könyv. Érdekes volt olvasni Hazel világlátását és életfelfogását. Érdekes volt megismerni a körülötte élők élettörténettét. Gondolok itt Van Houten-re és az ő történetére. Arra, hogy miért született meg az a könyv, amit írt. Arra, hogy miért döntött úgy, ahogy. 

 Ám pont ezért is ért váratlanul a vége. Mert már nem emlékeztem a filmre. Műszak közepén befejeztem a könyvet és csak küszködtem a sírással. Egyáltalán nem erre számítottam. Tudtam, hogy

 Most viszont, hogy pár év tologatás után elolvastam a könyvet azt hiszem ideje lesz újranézni a filmet, mert szeretném összehasonlítani a kettőt. Azonban biztos vagyok abban, hogy a könyv egy nagyon mély nyomot hagyott bennem (mint a Sziget fesztivál. :D) 

 Bár így utólag azért elgondolkodtam. Mi lett volna, ha... Igen, tudom, sok ilyen kérdés van. De szerintetek mi lett volna, ha minden fordítva történt volna? (szóismétlésért sorry) Mármint Augustusssal kapcsolatban (no spoiler)

Fülszöveg: 

A ​nők nemcsak otthon végeznek láthatatlan munkát, sokszor a társadalomért is úgy tevékenykednek, hogy szinte megfeledkeznek róluk. Ezekről az alig emlegetett hősökről szól a regény. A fiktív szereplőkkel dolgozó kötet Frida, Magda és Médi történetén keresztül vakuvillanásnyi ideig megmutatja azoknak a bátor nőknek is az alakját, akik mertek cselekedni. Rajk Júlia, Ember Judit vagy Hodosán Róza figuráját többek között.
1987-ben járunk, Magyarországon, Budapesten. A kommunista rezsim elnyomási struktúrája omladozni látszik, de senki nem tudja, mikor dől össze. A besúgói rendszer még aktívan működik, az ellenzék is egyre több akciót szervez: a kötetben mindkét csoport életébe belepillantást nyerhetünk .A kamaraműként is felfogható regény az árulás és lázadás pszichológiájával foglalkozik, azzal, milyen apróságokon, rejtett családi kódokon, lelki töréseken vagy épp a véletlenen múlik az, hogy valaki a szocializmus kiszolgálója lesz, netán ellenáll. Ám nehéz pálcát törni bárki felett egy olyan korszakban, ahol a legnagyobb bűnös és áruló valójában a rendszer maga.
A regény lapjain 1944-től 1987-ig villannak fel a magyar történelemnek olyan drámai pillanatai, melyek mindenkire hatással voltak, de a nőknek sokszor még nagyobb traumát jelentettek. Amíg pedig megismerjük az ő túlélési stratégiájukat, addig is vígan pöfögnek a Zsigulik, kotyognak a kávéfőzők, végtelen lassúsággal épülnek a víkendházak, Beszélőket lapoznak titokban, hangulatjelentések készülnek, harmatosak a Kőbányaik, szól a Kontroll Csoport, a panellakások fagyöngyös függönyei engedelmesen csörögnek a vállunk körül, a főszereplők számára pedig a végére kiderül: ki árult el másokat, és ki önmagát.

 Véleményem: 

 Ez az olvasmány sajnos nem tartozott a kedvenc olvasmányaim közé. Nem volt teljesen idegen idegen számomra, de nem nőtte be magát a szívembe. Ettől függetlenül viszont hálás vagyok a Mert olvasni mindig jó bloggerinájának, hogy az Olvassunk hazait 2022-ben kihívás keretein belül megismerhettem a regényt. 

 Maga a regény az 1900-as évek nőjogi ügyeiről szól. Két testvérpár, Magda és Médi, illetve az ő baráti körük életét mutatja be. A történet sok helyen zavaros volt számomra, néha nem tudtam követni, hogy hol vagyunk, mert egyik pillanatban még Magda, aztán Médi, majd Pali szemszögén láttuk a történetet. Azonban nem a szemszögváltás volt a legnagyobb problémám, hanem az, hogy mindez nem is volt sehogy jelezve. 

 Azonban nem csak emiatt nem lett kedvencem a történet. Maga a történet nem állt közel a szívemhez. Már amiatt sem, mert az 1900-as években játszódik, meg amiatt se, mert a nőjogi helyzetről szól. Mindennek ellenére viszont izgalmas volt megismerni Magda és Médi kapcsolatát és ezt a világot, amiben ők éltek. Hiszen ezen a történeten érződött, hogy ha nem is igaz történet alapján íródott, de van ilyen alapja is. 

 Ajánlom ezt a történetet mindazoknak, akik szeretik az ilyen történeteket. Nekem nem lett kedvenc, de lehet másnak az lesz. Hiszen Magda és Médi, illetve barátaik története mögött néhány tanulság is megbújuk, illetve ebben a történetben olvashatunk az igazi testvéri szeretetről.

 A film az amfetamin függőségét mutatja be, valamint azt, hogy mennyire mélyre rántja az embert a drogfüggőség. A szer rabságában élve bekövetkezik egy olyan mélyzuhanás, melyből nagyon nehéz ismét lábra állni. Mindezt, s a felépülés folyamatát egy aggódó édesapa szemszögéből követhetjük nyomon.

Véleményem: 

 Erős. Fájdalmas. Ezekkel a szavakkal tudnám ezt a filmet jellemezni. Mert pontosan tudom, mit élt át a főszereplő. Tudom milyen. Azonban mindezeknek fejében meg kell mondjam, hogy nem a legjobban van megírva a film, hiszen sok "hibát" találtam benne. Az első már a leges legelején feltűnt, hiszen az apja az akarata ellenére akarta elvonóra vinni. Ez az első hiba. Hiszen amíg egy szenvedélybeteg (legyen az szerhasználó vagy bármilyen más függőséget magáénak érző ember) azt nem mondja, hogy "igen, én szeretném letenni" addig ez nem megy. Saját tapasztalat. Én is próbálkoztam úgy pszichiáter segítségét kérni, hogy közben nem volt meg bennem a teljes elhatározás. Nem is lett a terápiának semmi eredménye. Második (nem sokkal utána): "Oké, de csak miattad." - Ezzel a mondattal száll ki Nic a kocsiból az elvonóra érkezve. Itt már éreztem, hogy baj lesz. Nem volt meg benne az elhatározás. Ez nem így megy, hogy "csak miattad". Nem. Nem más miatt kell végigcsinálnod, hanem magad miatt. Azért, mert te akarod. Addig, amíg a függő saját maga nem látja be, hogy segítség kell, addig NEM LEHET rajta segíteni.

 "Érzelmi zsarolás. Ilyen egy függő" - hangzik el a film elején David szájából. Nem. Nem feltétlen ilyen. Hiszen nem mindegy, mitől függ az ember. Lehet, hogy nem is látja szükségét az érzelmi zsarolásnak, anélkül is hozzájut az adott dologhoz. 

Hihetetlen, hogy ez a film valós történeten alapul. Bárcsak lehetőségem lenne egyszer elolvasni a valódi feljegyzéseket, melyeken a könyv is alapszik. Szeretnék egyszer jobban belelátni ennek a szó szerint Csodálatos fiúnak a történetébe. Mert igenis egy harcos. A film végére ezt már megtudtam. Nem sokan képesek azt kimondani, amit ő. Mégha ehhez egy dúrva felismerés is kellett. Egy biztos. Elolvasni el fogom, mert kíváncsi vagyok rá, de megnézni nem biztos, hogy meg fogom még egyszer. Képtelen lennék rá. Ugyan úgy, ahogy egyelőre képtelen vagyok újraolvasni Sam Wilberry: Rush című könyvét. Nem megy. Önmagamat látom benne és nem megy.