Hirtelen nem is tudom, mit is mondhatnék erről a regényről. Egy azonban biztos. Az államat még mindig nem tudom felemelni. Az előző kötet sem volt könnyű, azonban ez a könyv annak ellenére, milyen vékony nagyot tud ütni. Hiszen az írónő olyan csavarokat és nem várt fordulatokat rakott bele, hogy én csak kapkodtam a fejem. Szerintem az írónő bátran elmehetne szakmai tanácsadónak is, hiszen én már az első rész után most is elgondolkodtam, hogy a jogi irányba megyek tovább. Csak én egészen másért küzdenék. 

 A történet nem ott folytatódik, ahol az első véget ért, amit először nem értettem és nagyon bántam, azonban egyre beljebb kerülve az ügy bugyraiba beláttam: talán jobb is, hogy nem ott folytatódott, ahol az első véget ért. Ebbe a 344 oldalba képtelenségnek tartottan, hogy ennyi fordulatot bele lehet írni, de Vikinek sikerült. Sikerült egy olyan történetet az olvasó kezébe adnia az olvasóknak, amivel hozta az eddigi formáját. A szereplőkkel együtt idegeskedtem, izgultam, nevettem. A történet ott kezdődik, hogy Hannah-t, immár egy San Francisco-i irodában dolgozva behívja a főnöke és kap kap egy ügyet, mégpedig nem is akármilyet. Egy fekete férfit kell védenie, akit gyilkossággal vádolnak, mégpedig nem is eggyel. Azonban Hannah-nak csak egy gyilkossággal kell foglalkoznia, az utolsó áldozattal, melyen a férfi DNS-ét találták meg. Hannah azonban nem biztos benne, hogy el akarja vállalni az ügyet. Mielőtt elvállalná ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen a vádlottal, ez pedig meg is történik. A főnöke azonban úgy gondolja, hogy nem tudna egyedül megbirkózni az üggyel és kirendel mellé egy társügyvédet, aki egy rég nem látott ismerős személyében hamarosan meg is jelenik az irodában. De Hannah vajon örül ennek a személynek? 

 Az esküdtszék kiválasztásánál igyekszenek olyan esküdteket választani, akik az ő javukra fordíthatják az ügyet hála drága társügyvédünknek, aki az ebédszünetben kiszúrja az egyik esküdt pénztárcájában a CORE tagságiját, ami hatalmas segítség az ügyben. AZ esküdtek kiválasztása után azonban Hannah látogatást tesz a vádlott menyasszonyánál, aki rasszizmussal vádolja és új ügyvédet kér, ami teljességgel lehetetlen, hiszen már elkezdődött az ügy. Illetve lehetséges lenne, azonban ezzel a leendő férjének az ügyét hátráltatná. Éppen ezért Quince akartja levenni Hannah-t az ügyről, aki kér két napot, hogy helyrehozza, amit elcseszett. Csodálkoztam volna, ha nem sikerül neki, hiszen tényleg jó ügyvéd. 

 Hannah-nak azonban a magánéletében is vannak gondok, hiszen mivel a "rég nem látott ismerős" iránt még mindig mély érzelmeket táplál, így nem hagyja nyugodni az utóbbi időkben (tanuk kihallgatásának egyik napja) tapasztalt viselkedése, így ügyvédhez nem méltó viselkedést tanúsítva betör a lakására, hogy valami bizonyítékot talál. Talál is, de még mit... Azonban következő nap, mint ha mi sem történt volna megy tovább minden a rendes kerékvágásba, aminek Hannah kifejezetten örül azonban gyanakodik is, hiszen nem érti ezt az egészet. 

 A tanú kihallgatása után azonban egy falba ütköznek: új áldozatot találtak ugyan olyan kivégzési módszerrel ugyan ott. Ennek az információnak a tudatában a rendőrség és a bíróság felfüggeszti az ügyet, amíg a nyomozati anyagból nem derül ki hasznos információ az új gyilkossággal kapcsolatban, ami esetleg ehhez az ügyhöz köthető lenne. Ez azonban Hannah számára maga a pokol, hiszen egy karrierista nőről beszélünk, aki folyamatosan dolgozik, hiszen a munka élteti. 

 

"Nekem kihívások kellenek, csaták, amiket megvívhatok, és amikben győzedelmeskedhetek." - 302. oldal

 

 Az azonban kifejezetten vicces volt számomra, hogy nem a megadott sorrendben olvastam, hiszen így nevettem egy nagyot, amikor Hannah Jess-től megkapta az Egy év Rómában című könyvet. Viszont ami még furcsa volt nekem, az a fejezetek címe. Hiszen ha másvalaki is olyan, mint én, hogy mindig a következő fejezet végére teszi a könyvjelzőt, akkor nektek mondom, hogy ti is fogtok nézni egy nagyot, hiszen "Az ítélet" után van még egy fejezet, amely szintén "A büncselekmény" címet viseli, melyről először azt hittem, hogy csak metaforikus, de nem... Itt vesztettem el az állam, ami a földön koppant és azóta sem találom.