Fülszöveg: 

„Tízévesen ​hozunk döntést az életünkről. Ki az az elvetemült rajtunk kívül, aki ilyen fiatalon ilyen komoly felelősséget vállal?! A kívülállók kérdezgették, ha nem megy olyan jól, miért nem dolgozom többet vagy másként? De ez nem úgy van, hogy leülök és megtanulom, vagy a testedben van, vagy nincs, a művészi jellegről nem is beszélve. Kegyetlen szakma, annyi mindennek kell egyszerre megtörténnie ahhoz, hogy működjön.”
Horváth Péter, volt balettnövendék

A közönség a balettet könnyűnek és légiesnek látja. Ez az életpálya azonban a próbatermekben és a kulisszák mögött inkább fájdalmas és nehéz. A táncosok tisztában vannak vele, hogy a szenvedés a hivatásuk része és ennek tudatában, már egészen kicsi koruktól elhivatottan készülnek, hogy balettművészek legyenek.
Czank Lívia, újságíró, író, fotóművész egy teljes tanévet töltött a Magyar Táncművészeti Egyetem balettnövendékeivel, részt vett az év összes fontos eseményén, beszélgetett a hallgatókkal, mesterekkel és az egyetemi dolgozókkal. Vallomásaikból körvonalazódnak cselekvéseik mozgatórugói, nehézségeikről és örömeikről egyaránt képet kapunk. Különleges képességű, „kiválasztott” gyerekeket ismerünk meg, akik alázatosak, maximalisták, összetartóak és rendkívül önállóak. Az izgalmas beszámolókat, a szerző művészi szépségű fotói egészítik ki, amelyek bepillantást engednek e szép, zárt, rengeteg buktatóval teli, sokak számára eddig ismeretlen világba.

„Meggyötör, hogy nem tudom kiszámítani a jövőjüket. Itt vagyunk, csináljuk, de nem tudom, mi vár rájuk odakint, nem irányíthatom. Nem tudom, visszakapják-e mindazt, amit belefektettek a balettbe az elmúlt kilenc évben. Jó lenne, ha tényleg ki tudnák bontani a szárnyaikat, ha tudnának repülni…Csak ez számít.”
Volf Katalin, mesternő, Kossuth-díjas művész

„Hihetetlen élmény volt! Amikor lejöttem a színpadról, nem is emlékeztem arra a két percre, amikor táncoltam, mintha egészen máshol jártam volna közben. A színpad megint teljesen elvarázsolt.”
Ellenrieder Rubina, balettnövendék

„Ezek a gyerekek rengeteg információt kapnak folyamatosan, ezeket mind a fejükben kell tartani, és el kell, hogy jusson a testükbe is, óriási teljesítmény tőlük. Ezt nem is biztos, hogy mindig megfelelően értékeljük, tényleg iszonyatosan nagy terhelésnek vannak kitéve. Ez egy rövid szakma, hamar tudniuk kell mindent, szinte azonnal tökéletesnek kell lenniük, de persze tökéletes nem lesz senki, mindig van hova tovább fejlődni. A legfontosabb inkább az, hogy saját képességeikhez mérten, az adott körülmények között legyenek képesek kihozni magukból a maximumot.”
Németh Nikolett, mesternő

Véleményem: 

Életemben nem hallottam erről a könyvről, sem az írónőről egészen a könyvhét második napjáig, amikor először mentem ki a könyvhétre (mármint az évben) és az ismerőseim standját keresve bele nem botlottam Czank Lívia csodálatos mesterművébe. Azonnal megkérdeztem, hogy belenézhetek-e, majd lefotóztam a borítóját. Mikor először belenéztem a könyv tartalomjegyzékébe fogalmam sem volt róla, a szerző hogyan építi fel a könyvet, vagy egyáltalán mire számíthatok majd az olvasás során. Sokkal több mindent kaptam, mint reméltem. 

 Az albumban az írónő egy évet mutat be az olvasónak, amit a balettnövendékekkel töltött és mélyen beleásta magát ebbe a világba, hogy a lehető legjobban át tudja adni az olvasóknak mindazt, ami az intézeten belül zajlik egészen a felvételitől az egyetemi záróvizsgáig Avagy fogalmazhatnék úgy is, hogy az első könnyektől az utolsókig. Hiszen míg első évesként azért sírnak a növendékek, mert kollégiumba kell költözni, utolsó évesként a ballagáson, a bizonyítványosztáson és az utolsó balettelőadáson hullajtják el az utolsó könnyeiket a falak között. Be kell valljam, érdekes volt ennyire mélyen bepillantást nyerni ebbe a világba, hiszen engem mindig is érdekelt a balett csak éppen nem a női szerep. Én soha nem akartam tütüt húzni. Ám sajnos csak erre lett volna lehetőségem. Azonban még ezek mellett is sokáig küzdöttem azért, hogy nyolcadik után táncművészeti szakközépbe felvételizzek, de mivel a család valamelyik felnőtt tagjának kellett kitöltenie a jelentkezési lapot, így erről nagyon korán le kellett mondanom. Aztán valamiért mégis a foci mellett kötöttem ki. Nem tudom, hogy ez az életnek milyen fura vicce lehetett, de nagyot nevetek rajta, miközben írom ezeket a sorokat.