Mindenki más. Mindenkiben más érzések vannak az év utolsó napjával kapcsolatban. Egy kicsit olyan, mintha a halálos ágyunkon feküdnénk. Tudom, ez most morbid, de nem? Annyi különbséggel, hogy az új év még lehetőséget ad arra, hogy amit eddig elrontottunk, azt megjavítsuk és ne csak megbánjuk, hogy "áh, így történt, nem tudok rajta változtatni".
Az idei év számomra sok mindent tartogatott, leginkább magánéleti téren. Kezdtem ott az évet, hogy márciusban felkerestem a háziorvosom és elkezdtem pszichiáterhez járni, de a vele való kapcsolatomat hagyjuk. Ennek eredményeként májusban elmentem a SOTE pszichoterápiás osztályának első interjújára, ahol amint megemlítésre kerültek a szuicid gondolataim, egyből eredményezett egy két órás zárt osztályt, amíg át nem szállítottak a Nyírő ambulanciájára. Itt egy éjszakán át várakoztam egy nővel, aki azóta se tudom, hogy került oda, meg egy másikkal, aki végül a zárton között ki (bár nem csodálkozom rajta, azon annál inkább, hogy a kiengedésem előtt egy héttel, láttam őt a nyílt osztályon).
No, de mi történt az alatt, amíg én a nyílt osztályon voltam? Nagyon sokat beszélgettem a pszichológusommal, foglalkozásokra jártam, olvastam. Nagyjából ez ki is tette a napjaimat. Volt néhány betegtársam, akikkel beszélgettem is és jó ismeretségeket kötöttünk, de nyilván ez nem erről szól. Ezidő alatt elkezdődött a gyógyszerbeállításom, amire a kijövetelem után 5 nappal allergiás lettem. Szuper. Meg kellett várni a következő konzultációt a pszichiáterrel, aki a tüneteimre azt mondta "áh, ez nem vészes". De az. Úgyhogy egy kisebb "hiszti" árán felírta a jelenlegi gyógyszerem, ami jelen pillanatban úgy néz ki, használ. Szóval igen. Kiengedtek a Nyírőből egy érzelmileg labilis személyiségzavar diagnózissal, azzal cseppet se törődve, hogy a szuicid gondolataim még ott voltak.
Mindezek után tovább zajlott az élet, az olvasásba is igyekeztem visszarázódni, de mindezek után csak még több szar jött. Elmentem egy pót első interjúra a SOTE-ra, ahol július 17.-i befekvésre kaptam időpontot. Nagyon szuper - gondoltam. Valahogy kibírtam, magam se tudom, hogy hogyan.
Amikor azonban befeküdtem, nagy reményekkel kezdtem neki a terápiának, majd a kezelőorvosom a második héten megjegyezte, hogy nálam teljesen más irányba halad a terápia. És itt követte el a legnagyobb hibát. Nem mondta, hogy szakítsuk félbe. Azóta is "szenvedek" ennek a következményeitől. Felerősödtek a disszociációim és a derealizációim, ami nemigen jelent jót. Szóval elmentem a Nyírő pszichoterápiás osztályának első interjújára. December 13.-án. Akkor azt mondta a terapeuta, hogy lehetséges, hogy csak márciusban kerülök sorra. De a fiataloknak nincsenek problémáik. Á, dehogy.
Na, de hogy a pozitív részéről is essen szó az évemnek. Először is ott volt a Könyvhét, ahol sok-sok dedikálással lettem gazdagabb, még olyannal is, akire nagyon vártam, de erről a Könyvheti beszámolóban olvashattok.
Aztán tartogatott az év még egy Álomgyár raklapvásárt, ahonnan sajnos üres kézzel jöttem haza, no meg rá egy hétre egy M. L. Eperke dedikálást. Mindezek után a szeptember egy Anne L. Green szülinapja alkalmából rendezett író-olvasó találkozóval kezdődött szeptember negyedikén. Nagyon élveztem és tényleg nem bántam egyetlen percét se, habár nem voltam a legjobb állapotban. Aztán huszadikán eljött az, amire tavaly óta vártam. A Bars and Melody koncert. Sokan akik követnek instán tudhatják, mit jelentenek nekem. Történt a következő: indulás előtt elszakadt a táskán. Indulni kellett, így sietve a géptáskámat kaptam fel. Úgy voltam, majd lerakom a ruhatárba. A nagy lószart. Az egyik énekes megkérdezte, nem szeretnék-e fotózni a koncerten. Úgyhogy koncert után még állhattam neki retusálni. Majd jött a könyvfeszt Simon Marci, Marie-Aude Murail dedikálással. A Könyvfeszten nem aktívkodtam annyira,
A novemberem egy újabb Bars and Melody fotózást tartogatott, ezúttal Hamburgban. Rendesen be voltam szarva, főleg, hogy nagy késéssel indult a vonat, nekem meg el kellett érni a csatlakozást. Visszafele meg rossz vonatra szálltam. Seeemmi baj.
December 30.-án pedig hozzám került egy kismacska, ezzel boldogítva az életem. Bár egyelőre csak alszik.
Úgyhogy izgatottan és reménykedve várom a jövő évet. Sokat várok tőle.
