Marion ​megpillantja a legjobb barátnője bátyját, a széles vállú, szőke, kék szemű Tomot, és azonnal beleszeret. Amikor a fiatalember leszerel a katonaságtól, úgy dönt, hogy rendőr lesz, Marion pedig, aki épp megszerezte pedagógusi diplomáját, eltökéli, hogy megszerzi magának a fiút. Képtelen elismerni, hogy bizonyos jelek szerint nincs minden rendben, belevág a házasságba, és biztosra veszi, hogy a szerelme mindkettejüket átsegíti a nehézségeken.

Csakhogy Tomnak van egy másik élete is, és akad egy másik személy, aki ugyanilyen ellenállhatatlanul vágyik a szerelmére. Patrick, a Brighton Museum kurátora szintén belebolondult az ő rendőrébe, és egy addig ismeretlen világot tár fel Tom előtt. Azonban egy olyan korszakban, amikor a „kisebbségeket” mind a társadalom, mint a törvény megbélyegezte, az a biztonságos megoldás, ha a rend őre elveszi a tanítónőt. A két szerelmesnek osztoznia kell Tomon, míg végül az egyikük nem bírja tovább, és mindhármuk élete tönkremegy.

A gyönyörűen elbeszélt, fájdalmas, tragikus történetet két narrátor, Marion és Patrick bontja ki. Mindketten az életük középpontjában álló férfiról írnak, elvesztegetett évekről, jobb sorsra érdemes szerelemről, meghiúsult reményről, egy olyan korról, amikor Anglia nagy változások előtt állt, ám közben még mindig oly sok minden volt lehetetlen.

Bethan Roberts mély, gyötrelmes, ám mégis gyengéd regényt írt, amellyel bizonyítja, hogy a legizgalmasabb fiatal írók között van a helye.

Vélemény:

 Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de nem ment. Magával a történettel nem is lett volna komolyabban bajom, de a három főszereplő halálra idegesített. Szerencsétlen könyv a földön, a fal mellett, mindenhol landolt már annyira idegesítettek a szereplők. Különösen Patric karaktere, akinek a monológjai és a lírai leírásai a sírba kergettek. Rosszabb volt szerintem, mint a Gyűrűk urában a sok oldalon át susogó fa (nem olvastam a Gyűrűk urát, csak édesanyám mesélte és ezek után van egy olyan érzésem, hogy nem is akarom elolvasni a történetet). 

 Maga a történet két szereplő elmesélései alapján tárul az olvasók elé. Ez a két szereplő pedig nem más, mint Patric és Marion. A történet a múlt és a jelen között ugrál, ami kifejezetten érdekes volt a történet folyamán. Legalább volt egy kis nyugtom is két agyroham között, mikor épp a fiatal Marion vagy az ifjú Patric kergetett őrületbe a hülyeségeivel. 

 Az azonban megdöbbentett, hogy akkor se voltak sokkal másabbak a nők, mint ma. Ugyan olyan manipulatív és kétszínű karakternek alkotta meg a szerző Mariont, mint amilyen nők ma is léteznek néhol. Számomra pl az a jelenet teljesen kiakasztó volt, mikor felmentek a csúszda tetejére és Marion rájött Tom gyengepontjára. Azt hittem ott taposom szét a könyvet. Képes volt más félelmeinek örülni és örömködni, hogy "jaj, lesz mivel irányítanom és akkor végre elérhetem, hogy belém szeressen". Mert Marion érezte. Marion pontosan tudta, hogy az ő házasságuk csak kényszer. Már akkor. Csak azt nem értem, hogy akkor miért vártak ennyi ideig. Oké, hogy Tom az egész történet alatt olyan, mint egy ki***zott kartonbábú, amit úgy lehet mozgatni, ahogy akarsz, de akkor is. Ez azért így nem.

 Sebaj, nyugi, a végére értem. A könyvnek se esett komoly baja. Összességében maga a történet jó lehetett volna csak nem volt jól megírva. Ám kell ilyen is. Azonban sajnos azt kell mondjam, hogy amennyire tetszett a film, annyira utáltam a könyvet.

Máté hamis magabiztosságával remekül leplezi, mennyire érzékeny lélek. Erre teljesen ráment az első igazi kapcsolata, Ákos ugyanis képtelen volt átlátni az álcáján. Mégis, amikor a férfi néhány hónappal a szakításuk után ismét feltűnik, Máté eltökéli, hogy visszaszerzi őt. Csakhogy közben a dolgok körülötte és benne rengeteget változtak, akármennyire próbál erről tudomást sem venni. Illés ugyanis elvarázsolja őt a zenéjével, a finomságával, és azzal, hogy képes olvasni minden apró rezdülésében…

Véleményem:

Fülszöveg:

Cadie Gerwulfé az egyik legveszélyesebb adottság a világon. Ám addig, amíg viseli a kesztyűt, nincs mitől félni.
Amikor Herr Wulf megkéri Alaskát és Igort, hogy vigyázzanak egy napig különc unokagyerekére, a fiúk ijedtség nélkül mondanak igent. Elvégre mi baj lehet egy dacos tizenhat évessel?
Ám a dolgok gyorsan visszájukra fordulnak, amikor kiderül, hogy Cadie-nek esze ágában sincs együttműködni a két idegennel, akiknek a nyakába sózták.
Alaska és Igor számára megelevenedett rémálom kezdődik, halálból visszatért szeretteikkel, hús-vér tükörképekkel és démoni bestiákkal, amikor védencük lehúzza a kesztyűjét, és olajra lép. Csak egy dolgot tudnak biztosan: Cadie nem juthat ki az Impériumba, mert akkor mindennek vége.
De ezt megakadályozni egy megelevenedett rémálomban, ahol mindenki ellened játszik, nem a legkönnyebb feladat.

 Gabi Bagolyváros sorozatát nagyon megszerettem. Egyedi, sajátos felépítésű világ, melyben az ember hamar megtalálja a helyét. Az első rész után úgy voltam vele, hogy mindenképpen tovább szeretném olvasni. Erre idén kerítettem sort, talán sikerül is befejeznem a sorozatot. 

 Ez a kötet azonban más volt, mint amire számítottam. Nem csak azért, mert teljesen kizökkentem a bagolyváros világából, hanem azért, mert itt egy teljesen új karaktert ismertetett meg velünk az olvasó. Ennek ellenére viszont hamar megtaláltam és felvettem a sztorinak a fonalát, onnantól kezdve pedig faltam a sorokat, míg arra nem eszméltem, hogy nincs több oldal. Nincs több oldal. VISZONT! Van még két rész. 

 Cadie karaktere nekem nagyon tetszett. Szépen megformált, másoknak unszimpatikus karakter lenne. Én bírtam. Őt és a felfordulásokat, amiket okozott. Mert nem kevés volt belőle az tuti. Tényleg jobb, ha rajtamarad az a kesztyű. Ne kísértsük a sorsot.

Mindezen felfordulások ellenére viszont sokat nevettem a történeten. Gabi hozta azt a formáját, melyet az első rész után elvártam tőle. Humoros, megfogja az olvasó figyelmét az első oldaltól az utolsóig. Bizony vannak olyan napok az ember életében, mikor semmi másra nincs szüksége. Én éppen egy ilyen időszakban olvastam. A Bagolyváros szereplői a legrosszabb napodon is megnevettetnek. 

Egy biztos. Cadie karaktere nagy kedvencem lett és nehéz lesz felülmúlni. Tehát én innentől kezdve csak sodródok az árral és kíváncsian várom, mit tartogat a maradék két rész. Valamikor az évben sort kerítek rájuk.