Mindig nagy öröm tud lenni, ha az ember hosszú idő után először találkozik a barátaival. Ezzel én sem voltam másképp, mikor a könyvhét második napján, szeptember harmadikán először kilátogattam a könyvhétre. Én minden évben szimplán a barátok miatt megyek ki, hiszen három stand is van ahol barátokkal válthatok pár szót. Ez most sem volt másképp. Azonban minden könyves eseményen (könyvfesztivál/könyvhét) a szombat a legpörgősebb. Ez most sem volt másképp vírus ide vagy oda. 

 Ezen események előtt mindig nagy lelkesedéssel megyek fel az események honlapjára és böngészem végig, milyen dedikálásokra tudnék menni. Ez most sem volt másképp. Örömmel és boldog mosollyal az arcomon írogattam ki a dedikálásokat egy lapra, hogy majd helyszín térképén megkeressem a standokat. Találjátok ki, melyik nap volt a legforgalmasabb! Hát persze, hogy a szombat. Szombatra szám szerint tíz darab dedikálást írtam fel magamnak, ebből kettőre jutottam el, mert ötre haza kellett érnem, egynél meg nem álltam ki azt a hosszú sort, ami akkor volt, inkább mentem másnap. Nem, nem Lakatos Leventének a dedikálására álltam akkor sorba. Leslie L. Lawrence dedikált. Kilóméteres sor állt hozzá, másnap viszont percek alatt sorra jutottam. Ezen a képen pedig nagyjából látszik a sor. Ti látjátok a végét? Én igen, de... Nem akartam kiállni, pedig már álltam sorba négy órát Lakatos Levente dedikáláson. Habár az nem most volt, hanem még a vírus előtti időszakban. Most nem volt mit dedikáltatnom vele, mert a Legszebb heged című regényét még nem sikerült beszereznem. 

 Apropó könyvbeszerzés. Én minden évben úgy megyek ki a könyvhétre/könyvfesztiválra, hogy nem veszek egy könyvet se. Hát... Idén két könyv is hazajött velem. Ez a két könyv viszont olyan volt, hogy az egyiket megkaptam utólagos szülinapi ajándékként a másikat meg én vettem, mert... Mert hiányzott már a könyvtáramból és aznap volt nálam annyi, úgyhogy úgy voltam vele, hogy miért ne. Úgyhogy két csodálatos könyvvel gazdagodtam. Illetve az egyik egy album volt, de na. Amúgy arra is tök véletlen akadtam rá. Mivel pénteken mentem oda először így nem találtam az ismerőseim standját és nézegettem a számokat. A HVG standnál elhaladva pedig megláttam ezt a könyvet és belenéztem, mert akkor dedikált az album megalkotója, Czank Lívia. Belenéztem és lefotóztam. Aztán elkövettem egy olyat, hogy felraktam insta sztoriba, hogy ezzel meg még egy másik könyvvel bővült a kívánságlistám. Csakhogy másnap jött egy nagyon-nagyon kedves ismerősöm és nekem szegezte a kérdést: "hol is volt az a könyv, amit annyira nézegettél?" (nem így, de ez volt a lényege). Odamentünk a standhoz és megvette nekem a könyvet. Úgy örültem, mint majom a... Na tudjátok. 

 Habár nem minden dedikáláson sikerült ott lennem, amit terveztem, így sem szomorkodom, hiszen tudom, azokra még később is lesz lehetőség. Csak a vállam szomorkodik, mert így feleslegesen cipeltem aznap öt könyvet. Sebaj, legalább megedződtem. A vasárnap már kicsit laposabb volt, de akkor is kimentem, mert legalább a társaság jó volt (L. J. Wesley és Krencz Nóra társaságát különösen hiányoltam).

 Ezen kívül pedig rá kellett jönnöm, hogy a covid alatt nagyon elszoktam az órákig tartó sorban állástól, de ehhez képest elég jól viseltem, mikor Rácz-Stefán Tibor dedikálásán közel egy órát álltam sorba (plusz-minusz egy-két perc). 

Amikor kérdezte, milyen névre írja, majdnem elsírtam magam.

Ezeken kívül beszereztem Gabriella Eld: Talpig feketében című regényét, amit már régóta nézegettem és végre Jordan mellé csatlakozott még egy hód a polcomra. A dedikálás meg... Valamiért megnyugodtam. Nyílván egy kívülálló nem érzi ennek a súlyát, de ilyenkor megnyugszom egy kicsit. De volt, ahol például nem ez a nevem került bele a regénybe. Például Eszes Rita dedikálásán, aki a blogger nevemre írta alá a könyvet, vagy éppen Bálint Erikánál, aki pedig Laura névre írta. Tudom, kicsit személyiségzavaros a helyzet, de hát na. :D

 Egyik alkalommal azonban (mikor éppen nem rohangáltam dedikáláról dedikálásra) észrevettem az

Íme még pár kép a könyvhétről: