Kálnoki Levente nem akar mások életének részévé válni. Véletlenül mégis leleplezi gimnazista osztálytársa, az ünnepelt focista, Szendrei Ákos titkát, ahogy kirúzsozva fényképezi magát és a fotót elküldi valakinek. Levente megígéri neki, hogy hallgat, és a két fiú útjai ezzel külön is válnának, ha legnagyobb szerencsétlenségükre nem kellene együtt dolgozniuk egy iskolai projekten. Levente egyre közelebb kerül Ákoshoz, és vele együtt néhány másik osztálytársához, akik által úgy tűnik, az élete is megváltozik. Mindezeken túl Leventének meg kell birkóznia a saját érzelmeivel: a haraggal, a gyásszal és a szerelemmel.
Véleményem:

 Emma egy első könyves író, aki egy olyan történetet tárt az olvasók elé, amely sok mindent tanít az embereknek, főleg a tiniknek. Amikor megláttam, hogy a Könyvfesztiválra megjelenik a regény azonnal a kívánságlistámon landolt, még úgy is, hogy tudtam, nincs esélyem arra, hogy elkérjem. Ugyanis még nálam van a két Jók és rossza iskolája kötet, melyeket még nem fejeztem be.
 Maga a történet érdekes volt először, hogy E/3-ban íródott, de jobban belegondolva így jobb is volt. Ennek ellenére viszont nekem hiányom akadt a történettel kapcsolatban. Például, hogy Ákos családjáról nem sok minden derült ki. Azt pedig szintén egy más kérdés, hogy a szerelmi szál mennyire lett kibontva. Szerény véleményem szerint én szívesen olvasnék egy folytatást is.
 Én tipikusan az az ember vagyok, aki azt várja az egész könyv alatt, mikor jönnek össze a főszereplők. No, itt jó sokáig várhattam. Valahogy nekem az volt az érzésem, hogy ennek a szálnak nem adott elég teret az írónő. Nem bontotta ki annyira, mint kellett volna.
 Tegnap előtt kérdezte az ismerősöm, hogy érdemes-e elolvasni, ebből pedig eljutottunk addig a kérdésig: Kell-e folytatás. Mondtam neki, hogy erről majd másnap nyilatkozom, amikor kiolvastam. Meg is írtam, hogy nekem hiányérzetem van egy-két dologgal kapcsolatban. Én úgy éreztem, hogy függővége van, azt pedig nem szeretem. Magát a történetet viszont imádtam. Azt, hogy az írónő milyen fantasztikusan tudta átadni a főszereplőink - Levente és Ákos - érzelmeit, imádtam. Fantasztikusan leírta, Ákos hogyan küzd meg a gyásszal, emiatt pedig milyen nehéz megküzdenie a refluxával. Valamint leírja azt is, hogy a végére ez mennyire megváltozik. Nagyon jól érezhető a karakterfejlődés és a karakter, illetve a cselekményleírások is nagyon jól sikerültek.
 A történetet nyolcvan százalékban kidolgozottnak véltem, nem sok hiányom volt benne egyedül a szerelmi szál rövidsége, melyet eddig is emlegettem. Az elnézve viszont imádtam. Imádtam a karaktereket, a cselekményt, na, meg persze az írónő stílusát. Fantasztikus, tiniket megragadó stílus. Én pont ez a korosztály vagyok így nagyon is élveztem. Pont azt mondtam az ismerősömnek, amikor a karakterekről kérdezett, hogy valamennyiben hasonlítok Leventére. Ugyanolyan antiszociális személyiség vagyok, mint ő az elején. Viszont milyen szépen fejlődött. A vége pedig... Imádtam.  A történetről röviden csak annyit mesélnék, annak, aki még nem ismerné, hogy ugye van a főszereplőnk Levente, aki véletlen rányit az osztálytársára a fiúmosdóban, aki rúzsos szájjal néz vissza rá. Ebből pedig kialakul az, hogy megkéri Ákos Leventét, hallgasson az esetről. Ezt meg is teszi, ám a történelem tanáruk egy feladat során párokba osztja őket, így kénytelenek együtt dolgozni és beszélni egymással.
 Remélem, hogy nem csak egy könyves író lesz, és mégtöbb ilyen jó művet várhatunk tőle.

Kedvenc idézet(ek):

"Megvárta, míg a lány előremegy, és csak aztán indult a várakozóhoz. Akkor vette észre az egyik széken a lábával doboló Ákost. A fiú esernyőt tartott a kezében, és mellette ott feküdt az állandó kísérője, a sporttáska. Amikor a tekintetük, Ákos épphogy mosolyra húzta a száját, de egész testtartásából feszültség sugárzott.
– Téged vártalak – mondta."


"Az öklét a homlokához szorította. Mint egy helyét nem találó, súlyosan zavart Micimackó, egyre csak azt mondogatta magában: gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj."


"Az idő rettentő dolgokra képes. Segít emlékezni vagy elfelejteni dolgokat, felgyorsítja vagy épp lelassítja az eseményeket. Ha valaki megkérdezte volna Leventétől, milyen szuperhős szeretne lenni, akkor biztosan rávágta volna, hogy olyan, aki manipulálja az időt. Csakhogy az időnek is megvannak a saját törvényei. Senki sem uralhatja."


"– Nagyon fontos vagy nekem – kezdte Ákos halkan. – Erre akkor jöttem rá, amikor megláttalak a kerengőben. Nem tudom, mit tettem volna Dáviddal, ha Szalay nem fog le, vagy későn érek oda. Fogalmam sincs. Nagyon megijedtem, mert soha nem éreztem még ilyet."


"Időnként lopva egymásra néztek. Végigsimítottak egymás vállán és karján. Közel hajoltak egymáshoz. Mindenki előtt jól ismert táncot jártak, de saját táncuk lépéseit egyedül ők ismerték."


"– Belegondoltam, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha lány lennék. Akkor szabadon csókolózhatnánk. Megkóstolhatnám a fagyidat. Büntetlenül melléd ülhetnék, megfoghatnám a kezed, vagy leheveredhetnénk a fűbe. De ezeket nem merem másol előtt megtenni, még a barátaink előtt sem."


"– De te vagy a családom. Te és a barátaim, te és a szüleid, te és az édesapám. Ti. És téged választottalak."


UTOLSÓ MONDAT! SPOILERT NEM TARTALMAZ.

"Nem engedte el, mert ketten hatalmasak voltak, és az idő felett jártak."

Kedvenck karakter(ek):

Levente: Imádtam a karakterét és azt ahogyan fejlődött. Talán ez a hasonlóságunk miatt van. :)

Kedvenc jelenet(ek):


Amikor először mennek ki a főtérre, valamint az, amikor először csókolóznak.

Borító:

A színösszeállítás nagyon tetszik, de szerintem jobb borítót is lehetett volna készíteni neki. A borítón szereplő karaktert pedig nem nagyon tudom hova tenni. Nem azt mondom, hogy nem találom odaillőnek, de... Kicsit érdekes, hogy olyan, mintha egy személyi igazolvány képet raktak volna rá. Ezeknek ellenére viszont tetszik. :)

 Tegnap zárult le a nagy jeles könyvmoly esemény, amely minden évben minden egyes könyvmoly varázsszigete és álomországa. Sok fantasztikus könyv, amitől sajnos sír a pénztárca, de nem tehetünk róla. Vagy igen?

 Az idei feszten ismét egy csomó fantasztikus dedikálás és más-más programok voltak. Volt egy csomó új stand is, például az Imádom a könyveket, akiknél a fél könyvfesztet töltöttem, mert ott voltak a főbb ismerősök. Tehát ha úgy vesszük, két pavilon és az udvar közt rohangáltam. Az első két nap nem nagyon volt semmi, mert az ugye munkanapra esett. Ezzel kapcsolatban pedig bár a szombat is munkanap volt, ennek ellenére nagyon sokan voltak a Millenárison.  Azonban leginkább szobaton pörögtek be nagyon az események, mint minden évben. Ez valahogy mégis más volt. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy szerintem a hétvége alatt többet híztam, mint eddig az évben. Hiszen szinte csak csokin és taurin mentes energiaitalon éltem szinte, mert véletlen sem kértem volna anyumtól pénzt. Tényleg nem tudom, miért nem tettem. Viszont még élek és tudtam menni dedikálásokra, utolsó nap pedig tudtam úgy repülni, mint egy kismadár. akibe kólát öntöttek. Itt is van két kérdés, amire gondolom válaszokat adok nektek. Az egyik: Melyik dedikálásokon voltam? Nos. Egy dedikáláson voltam, mégpedig vasárnap. Lana Millan dedikálása volt, aminek nagyon örültem, mert végre találkozhattam vele. Ez pedig picit érdekes volt, mert elnéztem a napot és azt hittem, hogy szombaton van, de nem, mert vasárnap volt. Na, de ez még mindig a jobbik eset, mert szinte alattunk volt a stand és nem arra eszméltem, hogy "hoppá, lekéstem". Második: Miért repültem úgy, mint egy kismadár, akibe kólát öntöttek?
Ez egy picivel hosszabb sztori. Vasárnap tízre mentem a könyvfesztiválra, mint ahogy szombaton is. Miután köszöntem mindenkinek a G4-es standnál, melynél az Imádom a könyveket csapata helyezkedett el, átmentem a D épületbe köszönni Annának, a Lap lap után bloggerének. Ám őt nem találtam ott a standnál, így beszélgettem Petivel (A.M. Aranth), míg meg nem hallottam a blogger nevem a Kildara alapítójának, Adának a szájából. Na, ez csak akkor szokott elhangzani, ha kiadó keres, de abban a pillanatban ez meg az fordult a fejemben. Odafordultam és először semmit nem értettem, mert csak felém nyújtotta az előző nap megjelent könyvüket, aminek a "nem megszerzésébe" már beletörődtem. Erre megszólal: "Megkapod a könyvet, viszont egy feltételem van." Nos én itt kb. betojtam, mint egy csecsemő, pedig nagyon cuki nőről beszélünk. Erre elkezdte mondani a húzósabb szitut: két hetem van a könyvre. Meglátva a vastagságát viszont nem tűnt lehetetlennek. Abban a pillanatban - és még most is - majdnem szó szerint repültem.

 Utolsó nap pedig már tényleg minden a készülődésekről szólt többnyire. Volt egy-két dedikálás, de nem sok. Én egy dedikáláson voltam, de semmi többön, ha azokat nem számítom bele, amiket írtam nektek. Ennek ellenére minden percét élveztem és még most is sajnálon, hogy vége lett.
 Az viszont még most sem ment ki a fejemből, amikor Bessenyei Gábor meghívott a dedikálására Facebook eseményben, dedikálás után pedig írtam neki, hogy bocsánat azért, mert nem mentem, de sajnos még nem sikerült beszereznem a könyveit. (Igen, így megírtam és nem haragudott meg érte.) Pedig tervben van. Sok jót hallottam már róluk. Jut eszembe! Annak pedig külön örülök, hogy néhányan névjegytábla nélkül is megismertetek. Jövőre már lesz. Megígérem. ☺️ Bár a Minion méretemről nem nehéz megismerni. A másik fénypontja a könyvfesztiválos napjaimnak, hogy összefutottam Sam Wilberryvel a kedvenc szerzőim egyikével, akivel tudtam egy picit beszélgetni.

 Tehát összefoglalva az egészet annyit mondok, hogy idén is megérte kimenni, a szervezők megint kitettek magukért. A szerzőknek, akiktől kaptam könyvet, nekik pedig nagyon, de nagyon köszönöm. Igyekszem mihamarabb írni róla.
 Az egyetlen, amit nem szerettem az a B épület galériáján lévő északi sarkot idéző hideg. Majd' megfagytam és sajnos csak utolsó előtti nap tudtunk a karbantartóknak szólni, hogy lejjebb tudnák-e venni a légkondit. Levették. Így a hátralévő időbe nem fagytunk meg.
 Az élvezetes azonban még az volt (és egyben vicces is), hogy csütörtökön és pénteken ott volt mellettünk a G3 standnál valamilyen külföldi cég, vagy nem is tudom, szombat délre pedig úgy elhúzták a csíkot, hogy nem is vettük észre. Így aztán volt egy üres stand, amibe beülhettünk beszélgetni és vasárnap én bekuporodtam olvasni. Jók is az ilyen pillanatok. Amikor például úgy mész haza az első három nap, hogy alig bírsz a lábadon állni. 

 Ti merre voltatok? Milyen dedikálásokon, előadásokon vettetek részt?

 A bemutatón Krausz Emmával és a [bekezdés] pályázat egyik zsűritagjával a szerkesztő beszélgetett. Viszonylag érdekes beszélgetést emíthetünk, tekintve, hogy alig hallottunk valamit, mert az épület túloldalán valamilyen gyerek előadás volt. Ezen kívül pedig tényleg fantasztikus. Emma feolvasott nekünk a könyvből, majd egy részletet az egyik főszereplőről. Volt, akik már olvasták és úgy mentek az előadásra, de a többség a "nem olvastam" táborba tartozott. 

 A beszélgetésen olyan kérdések kerültek szóba, mint például, amit az interjúban is olvashattatok, csak másképp megfogalmazva, mégpedig, hogy miért az LMBTQ téma. Igaza volt abban Emmának, hogy ő nem szereti ezek alá a cimkék alá sorolni a regényét, mert akkor egy cimke alapján ítélik meg. Viszont, ahogy én értelmeztem (ez már az előadásnak azon felében volt, amikor alig hallottunk valamit) nem is tagadja, hogy ő nem oda sorolná be. 

 A beszélgetés ugye maga egy órás volt, utána pedig Emma a Twister Media standjánál dedikálta a hozott, vagy épp várárolt könyveket. Nekem pedig fájt a szívem, mert most nem tarthattam a kezemben a könyvet. Majd... Még az évben a polcomon tudhatom, remélem. Viszont legalább a beszélgetésen ott voltam, amit nagyon élveztem. Az író szimpatikus volt már neten keresztül is, viszont amikor találkoztam vele - bár nem beszéltünk - már a megjelenése alapján sem tudtam volna róla rosszat mondani. Igaz, hogy a hátsó sorokban ültem és sajnos fotózni nem nagyon tudtam, csak egy nagyon vállalhatatlan fotót, amit meg is merészeltem mutatni nektek a bejegyzés elején. Nem mertem felállni, holott
körülöttem sokan fotóztak.
 Amikor aztán vége volt a beszélgetésnek visszamentem a másik épületbe a barátaimhoz, ahol ismét nagyon jól szórakoztam. Tehát az idei könyvfesztivál megint kitett magáért.

Emmával az interjúmat ITT olvashatod. 

1. Miért kezdtél el írni? 

Az alkotás – legyen szó írásról vagy rajzolásról – gyerekkorom óta a mindennapjaim része. Mindig is szerettem világokat alkotni, tovább gondolni egy kérdést. Idővel megpróbáltam nemcsak a fejemben megélni a képeket, hanem úgy leírni, ahogy én láttam őket. Ez a nehezebb része, leülni és papírra vetni a gondolatokat. Ez egy folyamatos lecke az alázatról, a türelemről és a kemény munkáról.    Rengeteget tanultam a nyelvről, másokról és önmagamról. Ezért kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással, hiszen mindamellett, hogy kikapcsol, tanít is.

2. Hogy jött az első megjelent regényed, az Osztálykép ötlete?

Szerettem volna egy erős hangulatú, őszinte ifjúsági regényt írni. Először a nyitójelenetet láttam magam előtt, a falgrafikás fiúöltözőt, Leventét és Ákost, a rúzst és a döbbenetet – ezzel mutatkozott be az Osztálykép, és később minden sorral, minden fejezettel többet mesélt az iskoláról,
a gyászról, az erőszakról és az elfogadásról.

3. Mesélj egy kicsit magadról! Ki is vagy te?

Író, blogger, álmodozó, tanár és diák. Imádok olvasni és új világokat megismerni, rajongok a Harry Potter-sorozatért, a Scott Pilgrim-képregényekért és a Star Wars filmekért. Szeretem az esőt, a ködöt, a parkokat, a buszmegállókat és a tömegközlekedést. Ezek éppúgy megihletnek és megnyugtatnak, mint az elalvás előtti tíz percek és az írás.

4. Mi késztetett rá, hogy beküld a [bekezdés]-pályázatra?

Két dolog, az elhatározás és a kíváncsiság. Elhatározás, hogy elinduljak egy nyílt pályázaton, és ezzel többet tanuljak önmagamról és másoktól, és kíváncsiság, mert érdekelt, milyen szinten állok, miben kell még erősödnöm. Miközben szerkesztettem és megosztottam másoknak az Osztályképet, rábukkantam a [bekezdés]-pályázatra a Moly.hu oldalon. Szimpatikus volt a kiírás, tetszett a mentorprogram és a fejlődés lehetősége. Ezért is küldtem el a regényemet a pályázatra. 

5. Miket tervezel a továbbiakban írás terén?

Jelenleg gyűjtöm az ötleteket, feljegyzem őket egy füzetbe, hogy tovább gondoljam őket. Figyelek, olvasok és igyekszek a pihenésre is kellő időt fordítani, hogy újabb lendülettel folytassam az elkezdett vagy szerkesztésre váró történeteket. Van ugyanis egy szerelemgyerekem, Pandóra arcai munkacímen fut, és már csak azért is közel áll hozzám, mert ő törte meg a jeget, ez volt az első, önálló világú regényem. Terveim között van a szerkesztése, a cselekmény átgondolása.

6. Maga az, hogy belevitted az LMBTQ+ témát, miért fordult meg a fejedben?

Keveset beszélünk a közvetlen valóságunk kérdéseiről, a kisebbségekről, noha a társadalmi sokszínűség körbevesz minket. Az irodalom – jelenesetben a kortárs ifjúsági regények – szerepe abban fontos, hogy a könyvekben megismert szemléletek által az olvasók toleránsabbá és elfogadóbbakká válhatnak más társadalmi csoportokkal szemben. Ezért is lényeges az LMBTQ-szál, értelmez és ismertet, új nézőpontot hoz a történetbe.

7. A Könyvfesztiválon debütál a regényed. Milyen fogadtatást vársz?

Nem tudom, hogy milyen fogadtatása lesz a regénynek, de bízok benne, hogy az olvasók nyitottak lesznek és kialakul egy párbeszéd.

8. Megbántad, hogy beküldted a műved? 

A lehető legjobb döntés volt beküldeni az Osztályképet a pályázatra, örülök, hogy így tettem. A Twister Media Kiadó mindenben támogat és segíti a munkámat. Rengeteget tanulok tőlük.

9. Mit üzensz azoknak a leendő olvasóidnak, akik tervezik elolvasni a regényed?

Először is azt, hogy köszönöm. Hálás vagyok az érdeklődésükért, és remélem, hogy az Osztálykép adni fog nekik egy útravalónyi gondolatot.

Köszönöm az interjú lehetőségét!

Szeretettel,

Emma

Az Osztálykép egy LMBT ifjúsági történet a felnőtté válásról, a gyászról, az emberi gonoszságról és az elfogadásról.

Kálnoki Levente nem akar mások életének részévé válni. Véletlenül mégis leleplezi gimnazista osztálytársa, az ünnepelt focista, Szendrei Ákos titkát, ahogy kirúzsozva fényképezi magát és a fotót elküldi valakinek. Levente megígéri neki, hogy hallgat, és a két fiú útjai ezzel külön is válnának, ha legnagyobb szerencsétlenségükre nem kellene együtt dolgozniuk egy iskolai projekten. Levente egyre közelebb kerül Ákoshoz, és vele együtt néhány másik osztálytársához, akik által úgy tűnik, az élete is megváltozik. Mindezeken túl Leventének meg kell birkóznia a saját érzelmeivel: a haraggal, a gyásszal és a szerelemmel.

Az Osztálykép elsősorban az útkereső kamaszokhoz szól, de bárkit elgondolkodtat, aki nyitott az őt körülvevő színes világ mozzanataira, az első szerelemre, csalódásokra és újrakezdésekre.

Ambrose ​Young nagyon szép volt – olyan szép, mint a romantikus regények borítóin látható férfiak. Ezt Fern Taylor is tudta, hiszen tizenhárom éves kora óta falta
a könyveket. És mivel Ambrose Young ennyire szép volt, Fernnek meg sem fordult a fejében, hogy valaha is övé lehet a férfi… egészen addig, amíg Ambrose Young már nem volt szép többé.

Az Arctalan szerelem egy kisváros története, ahonnan öt fiatalember indul el a háborúba, de közülük csak egy tér vissza. Az Arctalan szerelem a gyász története: a közös gyászé, az egyéni gyászé, a szépség, az élet és az önazonosság elvesztése fölötti gyászé. Az Arctalan szerelem egy lány szerelmének a története, amit egy megtört fiú iránt érez, és egy sebesült harcosé, akit ez az érzés egy hétköznapi lányhoz fűz. Az Arctalan szerelem a vigasztaló barátság története, a rendkívüli hősiességé, és egy olyan, modern A szépség és a szörnyeteg-mese, amely megmutatja, hogy mindannyiunkban megtalálható egy kicsi a szépségből, és egy kicsi a szörnyetegből is.

Vélemény:

Nem... Nem tudom, mit mondjak erről a könyvről. Egy biztos: Ha azt kérnék, hogy fogalmazzam meg egy szóban az egész regényt, biztos, hogy nem tudnám. Nem. Nen tudnám, mert ez a könyv nem egyszerűen csodálatos. Ez a történet egyszerre csodálatos, szívbemarkoló és szomorú. Nem hiába szeretik ennyien. Viszont ha te még nem olvastad, akkor olvasd el.
 Maga a történet tipikus olyan sztori, amivel ma már dunát lehetne rekeszteni, de ebben mégis van valami különleges. Bailey karaktere egy olyan szálat ad hozzá a történetet, melybe csak beleszeretni lehet.
 A többi karakter pedig minden regényben megtalálható, csak más formában. Nézzük csak:
Ambrose: Tipikus szépfiú, aki az elején észre sem veszi a lányt, majd rájön, milyen is ő valójában.
Fern: Béna, picit alacsony, csúnya kislány, aki szerelmes a nagymenő sportolóba.
Rita: A kicsit szerencsétlen barátnő, aki először rossz társat választ.
Becker: A rosszfiú, aki csak halássza kifelé a csajokat, akik csak arra kellenek, hogy az ágyba vigye őket.
Kedvenc idézet:

"Legyél önmagad, kovácsolj előnyt a hátrányaidból, és kerekedj felül az ellenfeleiden."
"Mi a jó a repülésben, ha nincs senki a zsinór másik végén?"

" - Mit akarsz tőlem, Ambrose? - zokogta Fern a tenyerébe. Ambrose megragadta a lány csuklóját, mert látni akarta az arcát.
 - A testedet akarom. A szádat. A vörös hajadat. A nevetésedet akarom, és a grimaszaidat. A barátságodat akarom, és azt, hogy megoszd velem a bölcsességeidet. Shakespeare-t akarom, Amber Rose regényeit és a Bailey-vel közös emlékeiteket. És azt akarom, hogy velem gyere.
Fern leengedte a kezét az arca elől, és bár még nedves volt a szeme a sírástól, elmosolyodott, és belemélyesztette a fogát az alsó ajkába. A könnyes szem és a mosolygó száj különösen elbűvölő párost alkottak, és Ambrose nem tudta megállni, hogy ne hajoljon oda Fernhez, ne harapjon bele óvatosan az alsó ajkába, és ne szabadítsa ki a foga szorításából. Gyengéden megcsókolta, de aztán elhúzódott, mert szerette volna folytatni a beszélgetést.
 - Csak attól félek, hogy amikor legutoljára rábeszéltem valakit, hogy jöjjön velem egy olyan helyre, ahová amúgy nem ment volma, tragédia lett a dologból. - Ambrose az újja köré csavarta Fern egyik hajtincsét, és elmélázva lebiggyesztette a száját.
 - Azt akarod, hogy veled menjek az egyetemre? - kérdezte Fern.
 - Valami olyasmi.
 - Valami olyasmi?
 - Szeretlek, Fern. És szeretném, ha hozzám jönnél.
 - Tényleg? - sikoltott Fern.
 - Tényleg. Fern Taylornál nem találok jobbat.
 - Tényleg nem? - sikkantott a lány.
 - Tényleg nem. - Fern hitetlenkedő arckifejezése láttán Ambrose nem tudta megállni nevetés nélkül. - És ha hozzám jössz, életem hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy boldoggá tegyelek, és ha már nem bírod elviselni a fejemet, megígérem, hogy énekelek neked valamit.
 Fern nevetni kezdett, de olyan hangon, mintha csuklana.
 - Igen vagy nem? - tette fel a fiú komolyan a végső kérdést, és megfogta Fern kezét.
 - Igen."
Kedvenc jelenet: 

(AKI NEM OLVASTA MÉG, ANNAK EGY KICSI SPOILER)

Amikor kiderült, hogy nem Rita, hanem Fern írta a leveleket és miután beszélt Ambrose-val leül a padra. Erre Ambrose odamegy hozzá és odaadja neki a leveleket és mobdta, hogy tartsa meg.


Kedvenc karakter:

Bailey. Szerintem egy nagyon pozitív és kitartó karakter. Sokat tanulhat tőle az ember.

Borító:

Nem illik annyira a történethez, de nekem nagyon tetszik. ☺