A ​tizenöt éves Vivien beleszeret Valterba, az új szomszéd fiúba, aki gyönyörű szemével, verseivel és szavaival hódítja meg a lányt. Édesanyja, amint megtudja, hogy lánya kivel találkozik, eltiltja tőle. Vivien semmit sem ért, addig a percig, amíg meg nem tudja a szörnyű igazságot. 

„– Miért nem barátkozhatok Valterrel? 

– Aki bókol, és rózsát ad, az nem barátkozni akar – jegyezte meg szúrósan. Én lesütöttem a szememet. Anyám tovább folytatta, nyugodtabb hangon. 

– Azért Vivi, mert a fiú nem hozzád való. Valter egészen máshogy látja a világot, mint mi! 

Ebből egy kukkot sem értettem. Ennek így nem volt értelme. Nincs is egyforma ember a világon. Mindenki egy picit más, de ettől még nem rossz. Anyám biztosan látta az arcomon, hogy nem győzött meg, ezért folytatta. 

– Hogy fogalmazzak neked… – sóhajtott. 

Kezdett egy kicsit megrémíteni. Valamit elhallgat előlem…” 

Izgalmas, lebilincselő, megrázó, szerelmi történet! 

„Mikor a szőke hercegemről ábrándoztam, nem pont egy problémás gyermekkorral megáldott bűnözőt képzeltem el.”

Vélemény: 

 A regény egy olyan fordulatokkal és vicces jelenetekkel meg tarkított írás, amit azt hiszem, soha nem feledek. Vagy legalábbis mindig nyoma lesz bennem. Valter rosszfiús viselkedése és Vivien lázadó személyisége mindig is velem lesz a továbbiakban. Ezzel a regénnyel nem csak egy új olvasmányt kaptam, hanem itt mondtam azt, hogy ha életre lehetne kelteni a szereplőket, itt biztos megtenném. Vivienben megtaláltam a tizenöt éves énemet. A lázadó és a szófogadatlan kislányt. Vivien hasonlóan viselkedett a könyvben mint én a valóságban. Kivéve hogy nekem nem volt Valterem.
 A Valte és Vivien nem csak egy átlagos olvasmány volt, minden sora hozzáadott valamit a történethez. Hol sírtam, hol nevettem, hol pedig a kettőt egyszerre, ám egy percre sem hagyott unatkozni a regény. Minden sorával izgalmat vitt a történetbe.
 Egy szónak is száz a vége: Köszönöm az írónőnek, hogy lehetőséget adott eme csodás történet olvasására. Soha nem fogom elfelejteni.
 Mindig is ott lesz velem mostmár Vivien, na meg Valter is. Na, meg persze a drága Gáborunk, akit te Valter magyarhangjának hívsz és amikor átküldted a verseket, vagy fél órát sírtam.

Sírjatok velem ti is ide kattintva

ÚTMUTATÓ: Az utolsó tíz oldalhoz készíts be zsepit.

Kedvenc idézet(ek):

"Már nem nézett, hanem csak a levegőbe bámult mérgesek. Mintha feldühítették volna valamivel. Bárcsak eltörölhetném a bánatát."

Véleményem:

 Hát. Gratulálok Jennifernek. Sikerült másodszorra is egy fantasztikus regényt alkotnia. Igaz, hogy Blake miatt többször is a földhöz akartam vágni a könyvet, de aztán nem tettem. Szegény könyvnek csak lelke van és egy átkozott szereplő miatt nem vághatjuk csak úgy földhöz. 

 Na. A történet engem magában tényleg lenyűgözött (és idegesített egyszerre), mert mint az első részben, itt is mindig jobban izgultam a szereplőknél. Most is voltak olyan pillanataim, amikor azt hittem Katy meg fog halni, de aztán megnyugtattam magam, hogy akkor ugyan, hogy lenne folytatás? 

 Blake viszont az első pillanattól kezdve az őrületbe kergetett. Hogy lehetett ilyen (elnézést a káromkodásért) fasz? De Kat is, hogy bedőlt neki az első pillanatól kezdve. Bár, hogy bevalljam az őszintét, én se csináltam volna másképp, de azért lehetett volna benne pár kétely a sráccal kapcsolatban. Kezdve ott, hogy alig tudott róla egy-két dolgot. Aztán persze ennek meg is lettek a következményei, csak épp nem az, amire egyesek számítottak. Például én nem számítottam arra, hogy az hal meg aki, mert ő tényleg nem érdemelte meg és őszintén sajnáltam, mert kedveltem. Viszont annak örülök (SPOILER!!), hogy Vaughn is meghalt, mert őt nagyon nem bírtam már az első felbukkanásánál sem. 

 Daemon viszont tényleg egyre kedvesebb lett a történet során és amiket mondott Katy-nek a végén... Ahw... ♥ 

 A másik, aki még jobban meglepett Will volt. Na, ő volt a másik, akit vízbe tudtam volna fojtani. Hogy lehetett ilyen faszfej? Már az elejétől fogva tudtam, hogy nem lesz egy pozitív szereplő és lám-lám. Tényleg nem az. Remélem örökre eltűnik a sztoriból Blak-kel együtt.
 Jennifernek sikerült elérnie nálam azt, amit eddig kevés írónak. Az, hogy annyira felidegesített minden egyes felbukkanásánál az a szereplő, hogy majdnem eldobtam szegény könyvet. 

Kedvenc idézet: 

"– Itt vagyok. – És valóban; óvatosan belépett a ketrecbe, és kisegített a rácsok közül. – Itt vagyok, cica. Most már vége."

Jennifer L. Armentrout: Ónix (448.oldal)

Kedvenc szereplő:

Még mindig Daemon. És (SPOILER!) Dawsonra is kíváncsi leszek majd a továbbiakban, bár nekem az alapján eddig szimpatikus, amiket Daemon mesél róla Kat-nek.

Borító: 

Nem nagyon illik szerintem a történethez, de azon kívül minden tökéletes. A háttér fantasztikus, a modellek nagyon jók rajta (bár Pepén nem is csodálkozom 😀). Az eddigi borítók is mind isteniek voltak, a harmadikra pedig kíváncsi leszek, mert azt csak képen láttam eddig.