J.L. Armentrout: Ónix

Fülszöveg: 

Daemon ​​Blackkel összekapcsolódni szívás…
Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.
De nem ez a legnagyobb problémánk.
A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.
És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak?
Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el?
És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…

Véleményem:

 Hát. Gratulálok Jennifernek. Sikerült másodszorra is egy fantasztikus regényt alkotnia. Igaz, hogy Blake miatt többször is a földhöz akartam vágni a könyvet, de aztán nem tettem. Szegény könyvnek csak lelke van és egy átkozott szereplő miatt nem vághatjuk csak úgy földhöz. 
 Na. A történet engem magában tényleg lenyűgözött (és idegesített egyszerre), mert mint az első részben, itt is mindig jobban izgultam a szereplőknél. Most is voltak olyan pillanataim, amikor azt hittem Katy meg fog halni, de aztán megnyugtattam magam, hogy akkor ugyan, hogy lenne folytatás? 
 Blake viszont az első pillanattól kezdve az őrületbe kergetett. Hogy lehetett ilyen (elnézést a káromkodásért) fasz? De Kat is, hogy bedőlt neki az első pillanatól kezdve. Bár, hogy bevalljam az őszintét, én se csináltam volna másképp, de azért lehetett volna benne pár kétely a sráccal kapcsolatban. Kezdve ott, hogy alig tudott róla egy-két dolgot. Aztán persze ennek meg is lettek a következményei, csak épp nem az, amire egyesek számítottak. Például én nem számítottam arra, hogy az hal meg aki, mert ő tényleg nem érdemelte meg és őszintén sajnáltam, mert kedveltem. Viszont annak örülök (SPOILER!!), hogy Vaughn is meghalt, mert őt nagyon nem bírtam már az első felbukkanásánál sem. 
 Daemon viszont tényleg egyre kedvesebb lett a történet során és amiket mondott Katy-nek a végén... Ahw... ♥ 
 A másik, aki még jobban meglepett Will volt. Na, ő volt a másik, akit vízbe tudtam volna fojtani. Hogy lehetett ilyen faszfej? Már az elejétől fogva tudtam, hogy nem lesz egy pozitív szereplő és lám-lám. Tényleg nem az. Remélem örökre eltűnik a sztoriból Blak-kel együtt.
 Jennifernek sikerült elérnie nálam azt, amit eddig kevés írónak. Az, hogy annyira felidegesített minden egyes felbukkanásánál az a szereplő, hogy majdnem eldobtam szegény könyvet. 

Kedvenc idézet: 

"– Itt vagyok. – És valóban; óvatosan belépett a ketrecbe, és kisegített a rácsok közül. – Itt vagyok, cica. Most már vége."
Jennifer L. Armentrout: Ónix (448.oldal)

Kedvenc szereplő:

Még mindig Daemon. És (SPOILER!) Dawsonra is kíváncsi leszek majd a továbbiakban, bár nekem az alapján eddig szimpatikus, amiket Daemon mesél róla Kat-nek.

Borító: 

Nem nagyon illik szerintem a történethez, de azon kívül minden tökéletes. A háttér fantasztikus, a modellek nagyon jók rajta (bár Pepén nem is csodálkozom 😀). Az eddigi borítók is mind isteniek voltak, a harmadikra pedig kíváncsi leszek, mert azt csak képen láttam eddig.

Megmondom az őszintét, hogy eddig nem voltam nagy fantasy rajongó olyannyira, hogy a családom még a Harry Potter elolvasására SEM tudott rávenni, de aztán a kezembe került Helena Silence Enigma című regénye és lám, megtörtént a csoda. Elkezdtem fantasyt olvasni. 

You May Also Like

0 megjegyzés