Marion megpillantja a legjobb barátnője bátyját, a széles vállú, szőke, kék szemű Tomot, és azonnal beleszeret. Amikor a fiatalember leszerel a katonaságtól, úgy dönt, hogy rendőr lesz, Marion pedig, aki épp megszerezte pedagógusi diplomáját, eltökéli, hogy megszerzi magának a fiút. Képtelen elismerni, hogy bizonyos jelek szerint nincs minden rendben, belevág a házasságba, és biztosra veszi, hogy a szerelme mindkettejüket átsegíti a nehézségeken.
Csakhogy Tomnak van egy másik élete is, és akad egy másik személy, aki ugyanilyen ellenállhatatlanul vágyik a szerelmére. Patrick, a Brighton Museum kurátora szintén belebolondult az ő rendőrébe, és egy addig ismeretlen világot tár fel Tom előtt. Azonban egy olyan korszakban, amikor a „kisebbségeket” mind a társadalom, mint a törvény megbélyegezte, az a biztonságos megoldás, ha a rend őre elveszi a tanítónőt. A két szerelmesnek osztoznia kell Tomon, míg végül az egyikük nem bírja tovább, és mindhármuk élete tönkremegy.
A gyönyörűen elbeszélt, fájdalmas, tragikus történetet két narrátor, Marion és Patrick bontja ki. Mindketten az életük középpontjában álló férfiról írnak, elvesztegetett évekről, jobb sorsra érdemes szerelemről, meghiúsult reményről, egy olyan korról, amikor Anglia nagy változások előtt állt, ám közben még mindig oly sok minden volt lehetetlen.
Bethan Roberts mély, gyötrelmes, ám mégis gyengéd regényt írt, amellyel bizonyítja, hogy a legizgalmasabb fiatal írók között van a helye.
Vélemény:
Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de nem ment. Magával a történettel nem is lett volna komolyabban bajom, de a három főszereplő halálra idegesített. Szerencsétlen könyv a földön, a fal mellett, mindenhol landolt már annyira idegesítettek a szereplők. Különösen Patric karaktere, akinek a monológjai és a lírai leírásai a sírba kergettek. Rosszabb volt szerintem, mint a Gyűrűk urában a sok oldalon át susogó fa (nem olvastam a Gyűrűk urát, csak édesanyám mesélte és ezek után van egy olyan érzésem, hogy nem is akarom elolvasni a történetet).
"– Jó reggelt! – üdvözöltem.
– Jézusom – felelte.
– Nem egészen – mosolyogtam rá. – Csak Patrick."
208. oldal
Maga a történet két szereplő elmesélései alapján tárul az olvasók elé. Ez a két szereplő pedig nem más, mint Patric és Marion. A történet a múlt és a jelen között ugrál, ami kifejezetten érdekes volt a történet folyamán. Legalább volt egy kis nyugtom is két agyroham között, mikor épp a fiatal Marion vagy az ifjú Patric kergetett őrületbe a hülyeségeivel.
"Mi egyéb számítana? A rendőröm itt volt és mosolygott."
176. oldal
Az azonban megdöbbentett, hogy akkor se voltak sokkal másabbak a nők, mint ma. Ugyan olyan manipulatív és kétszínű karakternek alkotta meg a szerző Mariont, mint amilyen nők ma is léteznek néhol. Számomra pl az a jelenet teljesen kiakasztó volt, mikor felmentek a csúszda tetejére és Marion rájött Tom gyengepontjára. Azt hittem ott taposom szét a könyvet. Képes volt más félelmeinek örülni és örömködni, hogy "jaj, lesz mivel irányítanom és akkor végre elérhetem, hogy belém szeressen". Mert Marion érezte. Marion pontosan tudta, hogy az ő házasságuk csak kényszer. Már akkor. Csak azt nem értem, hogy akkor miért vártak ennyi ideig. Oké, hogy Tom az egész történet alatt olyan, mint egy ki***zott kartonbábú, amit úgy lehet mozgatni, ahogy akarsz, de akkor is. Ez azért így nem.
"- Hívő?
– Olyan istenben nem, aki ennyi embert ítél meg."
315. oldal
Sebaj, nyugi, a végére értem. A könyvnek se esett komoly baja. Összességében maga a történet jó lehetett volna csak nem volt jól megírva. Ám kell ilyen is. Azonban sajnos azt kell mondjam, hogy amennyire tetszett a film, annyira utáltam a könyvet.
