Szivárvánnyal álmodtam: három csodás óra a Szivárványálom könyvek szerzőivel és olvasóival


 Tegnap szerencsém volt eljutni Sam Wilberry csoporttalálkozójára, amit gyanítom nem utoljára tartottunk, hisz a csapat nagyon élvezte. Új barátságok is szövődtek, az eddigiek pedig csak egy átlagos találkát ejtettek. 
 Amikor elindultam már majdnem felrobbantam, mert nem tudtam, merre kell menni. Google a barátunk - gondoltam. Addig nem is volt gond, míg le nem szálltam a hetes buszról. Innen hova? - fordult meg  fejemben a kérdés. Mázli, hogy tudtam segítséget kérni. El is irányítottak a helyre, ahol a teraszon keresgélve nem találtam meg a csapatot, így ráírtam Sam-re. Idézem az üzenetét: 

"Hátra nézz."
"Itt hátul."
"A székeknél."
"Előre gyere."

Odafordultam: "Jaaa". Tipikus szőkenő vagyok, amilyennek valójában hisznek "minket". Engem azonnal letámadtadtak a "Mit kérsz inni?" kérdéssel. Maradtam a kólánál, mert oké, hogy három hónap múlva tizennyolc vagyok, de nem iszok annyit. 
 Aztán megkaptam a novellát, ami elméletileg benne lesz a kötetben is, ezért nem olvasom el, de örülök, hogy megvan. Majd akkor. Sam a novellájából keveset nyomtatott, így nekem nem jutott. Viszont így se bánkódtam túl sokáig, mert amikor hazaértem, már fent volt a csoportba. Mondanom sem kell, hogy imádtam, de mázli, hogy nem volt a közelemben, amikor a végére értem. Nem tudom, mit csináltam volna. 
 Na, de vissza az eseményre. Mindenről szó esett. Larry-ről, Ariana (a Lélekcseppek kötet "vendégszerzője") novellájáról, írásáról, és stílusáról, Sam párjáról, a(z) One Directionról... Túl sok mindenről. Nem lehet egy bejegyzésben felsorolni, főleg nem ilyen hal aggyal. 
 Amikor elindultunk majdnem mindenki ugyanarra ment, így az út felét majdnem együtt tettük meg, aztán amikor elértük a buszról a négyes metrót, már csak négyen maradtunk. Onnan leszállva pedig még a többiek kitalálták, hogy üljünk le kajálni,
nekem meg volt időm, így maradtam, plusz ott volt egy karnyújtásnyira az egyes villamos. Csak az volt a poén, hogy amikor elindultunk írtam anyumnak, hogy elindultam, a Puskástól pedig szintén küldtem egy üzenetet, hogy leálltunk enni. Nem értette, mert számításai szerint már otthon kéne lennem. Bakker. Barátokkal mit csinál az ember? Beszélget. Nem?
 No, mindegy, beszélgettünk egy ideig, aztán elindultam haza és békében olvastam tovább. 
 Összességében tényleg nagyon jó volt, hiszen ezeken a találkozókon mindig egy nagyon jó csapat tud összegyülni. Akik valóban segítenek egymásnak, ha kell és a legfontosabb, hogy nagyon jól elvagyunk. Én csak őszintén remélem, hogy nem ez lesz az utolsó. Örültem, hogy megismertem Ariana-t egy picit közelebbről. Az írását is izgatottan várom. Na, de talán a megjelenésen majd talán jobban lehetőségem lesz erre, mint most. 

You May Also Like

1 megjegyzés

  1. Egy kellemes, jó hangulatú beszélhetés volt. Örülök, hogy részese lehettem.

    VálaszTörlés