Kitti bocsáss meg, de párszor a földhöz vágtam a könyvet. Mikor nekikezdtem még semmi baj nem volt. Aztán a vérnyomásom a karakterek miatt kezdett egyre feljebb menni. Akkor landolt a könyv a fal mellett (csodálom, hogy a szomszéd még normálisnak tart). Kezdve ott, hogy az egész könyv alatt a főszereplő nekem olyan döntésképtelennek és gyávának tűnik (nem, nem keverem a jelenlegi olvasmányommal, mert az maga a teljes katasztrófa. Ez ahhoz képest semmi). Nem tudja eldönteni, hogy tényleg vissza akar-e menni az exéhez (hahóóóó nem jó ötlet) és ez így... Nem. Egyetlen kedvenc részem az volt, mikor az elején Máté barátnője elkezdett vitatkozni egy hittérítő nővel. Na azon nevettem és szinte lejátszódott előttem a veszekedés (még akkor is, ha Kitti közben elvitte az édes főszereplőnket drága exével beszélgetni a mekibe. Na jó nem, mert az a rész is tetszett, hogy ki lett fejtve, hogy a főszereplőnk miért tartja ennyire távol magát a zenétől. Az egy nagyon fájdalmas, de véleményem szerint gyönyörűen megírt szál lett a történet folyamán. 

 Ám itt csak első körön húzott fel a dolog. Aztán megismertük Máté szüleit. Megismertük Máté anyját, aki túlfélti kicsi fiacskáját és a 17 éves fia telefonjára nyomkövetőt tesz. Aztán megismertük Illést az alkalmi partnert, akiről spoiler mentesen nem tudnék kiakadni, úgyhogy csak üvöltök magamban egy sort. Végül pedig (csak, hogy szépen zárjuk a sort) jött ismét Ákos. 

 

 Szóval igen. Nekem nagy idegrendszer kellett ehhez a könyvhöz. Ami nem volt. Ám esküszöm még életben van a könyv. Fent van a polcon. Épp nyalogatja a sebeit.