Először is bocsánatot szeretnék kérni, hogy nem a blogom témájához hű bejegyzéssel ajándékoztak meg titeket. Másodszor pedig, most szerintem elgondolkodtató rajta, hogy hogyan is kerül ide ez a bejegyzés. Nos. A fő oka az, hogy ugye tegnap volt a Budapest Pride, amin én is kint voltam életemben először, - anyám miatt, aki tett nekem egy ígéretet - és én kifejezetten jól éreztem magam. 

  A másik oka pedig, hogy az egyik kedvenc magyar szerzőm LMBTQ könyveket ír, amiket én eddig imádtam és várom a következőt is, ami az ígérete szerint ez év végén jön. 

 Maga a Pride ugye egy úgynevezett melegfelvonulás, ahol mindenki, aki a saját nemét (is) szereti önmaga lehet. Ezt mondjuk az ellentüntetők nem nagyon nézik jó szemmel, de ez van. Sajnos vannak ilyen emberek. 

 Amikor megérkeztünk az indulási helyszínre ott még semmi rossz nem volt - nem mintha az egész felvonuláson lett volna -, így elindultunk, úgy hogy elötte azt sem tudtuk, merre megy a menet. A közepe felé, amikor átmentünk ugye a hídon kicsit lelassultunk, de akkor látszódott igazán, hogy mennyien is vannak olyanok, akik kiállnak emellett a közösség mellett. Az ellentüntetők pedig szépen ácsorogtak a kordonok, vagy ahol nem volt kordon, ott a rendőrsorfal mögött és ott fejezték ki nemtetszésüket. 

 Én magam nem csak azért voltam kint, mert érdekel, hogy mi folyik ott, hanem azért is, mert közéjük tartozom, akármennyire is nem fogadja el a családom, vagy inkább nem akarják (illetve csak az anyukám nem akarja, mert szerinte ez csak egy tinikori hülyeség) elfogadni. 

 Én tizenöt évesen, nyolcadik osztályban kezdtem el sejteni, hogy velem valami nincs rendben, és mára már ezt nyíltan fel is vállalom, mert úgy érzem, hogy nincs mitől félnem, aki elfogad, az elfogad, aki nem, az pedig nem igaz barát - családtagról ezt nem mondanám el, mert ugyanúgy szeretem anyum is, csak nem akarja elfogadni, mert szerinte ez csak tini hülyeség. 

 Amikor már a vége felé ment akkor még ugyan olyan volt a hangulat, mint közben, a végén pedig konkrétan senki sem értett semmit. Senki sem tudta, hogy most vége van, vagy ki a frász történt. Aztán persze kiderült, hogy vége, úgyhogy mindenki ment haza. 

 Amit ezzel a bejegyzéssel mondani szerettem volna (röviden): Nem érdemes a másság ellen küzdeni, avagy a szülőknek mondom megváltoztatni a kislányuk/kisfiúk véleményét, mert erről nem ők döntötték, nem ők akarták így. Attól még ugyan az, az ember marad, mint elötte. Én is ugyan az maradtam. Nem változott meg a véleményem az olvasásról, ugyanúgy viselkedik az emberekkel, hiába volt egész életemben az körülöttem, hogy utálni kell a melegeket, mert a homoszexualitás bűn és egy betegség. Nem én döntök arról, hogy kit szeretek. Ezt ne feledjétek.