Amikor az életed a tét
Sophia, a fiatal és céltudatos lány úgy nőtt fel, hogy nem ismerte az édesanyját. Csupán egy magyarázkodó levél maradt neki emlékül, és egy nyom, miszerint a nő Las Vegasban él. Sophia így a bűn városába költözik, hogy felkutassa a családi gyökereit, ott azonban falakba ütközik. Unalmas munkát vállal, mellette viszont, amikor leszáll az éj, a lány élete megtelik izgalommal és kalanddal.
Amikor segítségre van szüksége, alkut köt Viktor Makszimovval, az éjszakai klubok és kaszinók urával. Sophia távol akarja tartani magát a zűrös múltjától, ám ekkor még nem is sejti, hogy a férfi mekkora veszélyt jelent a számára.
Mit tehetünk, ha az érzelmeink veszik át az uralmat felettünk? Engedhetünk a csábításnak, ha a gyönyör mellé gondok is társulnak?
Baráth Viktória ismét a sötét oldalra kalauzolja olvasóit egy olyan történetben, amelyben sosem tudhatod, mit rejt a következő oldal.
Véleményem:
Újabb érzelmi hullámvasút. Bár nem tudom,
"De ha mást nem, azt megtanultam ezalatt az idő alatt, hogy sosem maradhatunk a földön, még akkor sem, ha láncokkal kötnek minket oda. Fel kell állnunk, és tovább küzdenünk, mert a sírás semmit sem old meg." - 47. oldal
A történet számunkra ott kezdődik el, hogy Sophia kettős életet él. Nappal egy kis kávézószerű helyen dolgozik, éjszaka meg próbál a szülei nyomára bukkanni és plusz pénzhez jutni (megjegyzem nem éppen a legjobb módszert választva). Az egyik kaszinós kalandja során egy az olvasók által
"– (…) Azokban a körökben mindig akad valaki, akinek könnyen bele tudsz köpni a levesébe." - 185. oldal
Bár az ember először kapásból azt hinné, hogy
Sophia abból keresi éjszakánként a pénzt, azonban ha tovább olvassuk a
történetet a homlokunkra csapunk és azt mondjuk „a szentségit, de hülye
voltam”. Hiszen végig egyetlen cél lebeg a szeme előtt és nem engedi veszni
hagyni. Megvan az oka annak, amiért ő éjt nappallá téve dolgozik. Ez pedig
könnyeket csalt a szemembe. Közben az örökségének a további részeire is fény
derül a pénzen kívül, így egy kicsit mondhatni belekóstolhat a gazdagok
életébe, habár ahogy láttam elég nehéz megszoknia, melyet meg is értek. No, de
itt jön egy újabb bonyodalom: Sophia megismerkedik az egyik kaszinóban a tulajjal,
akinek az öccsével gabalyodnak a dolgok, azonban mikor Sophia azt hinné, hogy a
Viktorral való első csúfos találkozás után már nem látják egymást... Láss
csodát, mégis. De még hogy. Nagyon megdöbbentem, holott a fülszövegből
számítottam rá, hogy az nem az utolsó találkozásuk lesz. Idővel azonban a
szerelmi szálak itt is megfordulnak, aminek a könyv vége felé örültem is meg
nem is.
"Eddig azt hittem, hogy ő az a tipikus „a legyet is röptében” pasi, de most rá kellett jönnöm, hogy a zord külső valóban egy érző szívet rejt." - 267. oldal
Mivel Sophia-nak kellett egy stabil munkahely,
így Viktorhoz könyörgi be magát, azonban ennek is megvan az oka, melyről én
most nagyon szépen hallgatok, mert nem akarok semmit elkotyogni, ez azonban
iszonyú nehéz. A meglepetések azonaban továbbra is érnek minket, hiszen az
írónő engedi sejtetni az olvasónak, hogy Ana és Viktor ismerték egymást. Újabb
kérdés: Honnan? Vagy például: Kicsoda David?
"Mert ez a legtisztább módja annak, hogy kifejezzük az egymást iránti érzelmeinket, hiszen a szavak sokszor hazudnak, de a tettek önmagukért beszélnek." - 289. oldal
Nem várt fordulatként azonban a főszereplő szemszögén keresztül átélhetjük, hogy mikor azt hinné minden egyenesbe jött az életében
"Az élet is hasonlóképpen működik. Csak várunk és várunk, hátha nyertesnek hoz ki minket a sors által megpörgetett kerék. Azt mondják, aki nem kockáztat, az nem is nyerhet. Én azonban szívesen kimaradnék néha egy-két körből." - 293. oldal
Amikor azonban Sophia elutazik Viktorral Monte Carlóba már sejtettem, hogy itt valami nem lesz renden és... Láss csodát: a sejtésem beigazolódott. Hisz semmi jó nem sülhet ki egy titokzatos pasiból, akinek a fél családja a jachton van és végig az „üzletről” akarnak beszélgetni... Azonban – szokták mondani – minden jó, ha a vége jó, bár véleményem szerint máshogy is be lehetett volna fejezni, de így is tökéletes végszót kapott a történet. Olyannyira, hogy az utolsó három oldalon néztem, hogy „ez most mi a fene volt?” Amikor elkezdtem nem tudtam eldönteni, hogy én hogyan fogok viszonyulni a könyvhöz, mert mindenki azt írta, kéne neki folytatás és bár a szerző állítása szerint nem tervez, A főnök után szerintem reménykedhetünk, hogy ez is kap egyet. Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam.
Van, aki már olvasta? Nektek mi a véleményetek?
