Miért tűntem el (megint)?

 

 

 Itt egy újabb, a múltban már felmerült kérdés. Akkor választ adtam rá, azonban úgy érzem, megint magyarázatra szorul.  

 Szóval, kezdjük tavaly decembertől, hogy értelmet nyerjenek a januári események valamennyire. Decemberben a karácsonyt édesanyáméknál töltöttem vidéken, majd a párommal szilvesztereztem, azonban mikor hazajöttem december 27.-én valami elképesztően mély depresszió kezdett eluralkodni rajtam. Újév napjától egészen január 4.-ig egy falatot se ettem, csak ittam és szinte semmit se beszéltem. Olyan szinten üvöltöttek a gondolataim, hogy majd megőrültem. Majd jött a fordulópont, ami egy kicsit visszarántott a valóságba. Láttam, amint a párom bántja magát. Rányitottam a fürdőbe és azt a pillanatot senkinek se kívánom. 

 Innentől kezdve valahogy teljesen megváltoztam. Bezárkóztam, nem nagyon osztottam meg semmit a párommal. Most is küszködök vele, hogy inkább kimondjam és veszekedjünk az őszinteségem miatt, minthogy még egyszer ez legyen. 

 Mindezek után márciusban elkezdtem pszichiáterhez járni. Azt hagyjuk, hogy milyen én csak boszorkaként emlegetem, ezzel szerintem mindent elárultam. Jelen pillanatban éppen egy új szakember keresésében vagyok, ami kicsit nehéz, mindjárt elmesélem, miért. 

 Majd április 18.-ra volt időpontom a Semmelweis egyetem Pszichoterápiás Osztályának felvételére, ahol a szuicid gondolataimra reagálva elküldtek egy másik orvoshoz és miután vele is beszélgettem, felvittek a zártra, ahol két óra várakozás után át is hoztak a lakhelyem szerinti pszichiátria ambulanciájára, ahol este közölte a doki, hogyha másnap reggelre is abban az állapotban leszek, mint jelenleg, akkor a nyíltra helyeznek. Így is történt. Elkezdték nekem beállítani a gyógyszert, amit korábban már felírt a pszichiáterem, de - szépen kifejezve - basztam szedni, mert nem tájékoztatott a mellékhatásokról meg úgy semmiről (off: a kórházból való kikerülésem után öt nappal lettem allergiás a gyógyszerre. Aki szemfüles volt, az ki is szúrhatta instán, hogy kórházban voltam. Három hét után hazaengedtek a két lábamon egy érzelmileg labilis személyiségzavar (magyarul: borderline) diagnózissal, még csak azt se mondva, mit tanácsolnak, hogyan, s miként dolgozzak tovább a pszichiáteremmel. Ekkor vettem a kezembe ismét Kneszl Beáta Carmen: Én a megbélyegzett - Borderline testközelből című regényét. Még mindig nem folytattam.

 Ott akkor már kezdtem visszatalálni a korábbi önmagamhoz, viszont teljesen csak most sikerült. Mármint olvasás és minden egyéb társas esemény terén. Bevallom áprilisban még azt se tudtam, vajon részt tudok-e venni majd egyáltalán a könyvhéten (csak, hogy egy eseményt mondjak). Annyira féltem mindentől és mindenkitől, hogy még a lakásból is akartam kimozdulni. Most kerültem oda, hogy már kezdek hasonlítani arra, aki január előtt voltam. Nem tudom, mi történt január harmadikán (azon a bizonyos dolgon kívül), de nem is biztos, hogy szeretném. 

 Egyet tudok. Végre kaptam egy normális gyógyszert, ami nagyon úgy néz ki, hogy hat és jövő hónap közepén végre megyek a SOTE-ra, hiszen pótoltuk a beszélgetést és ezúttal egy diagnózis tudatában egyszerűbben ment a beszélgetés. Bízom benne, hogy segíteni fog a terápia és innentől kezdve minden csak jobb lesz. Azonban belegondolni is borzalmas, hogy január harmadikán már azon gondolkodtam, hogy kitől hogyan köszönjek el. Mondhatok én emberekre jót és rosszat (tudnék bőven), de az szerintem nem a bejegyzés része lenne. Hiszen senkinek nem akarom a munkáját leszólni. 

 Összességében tehát ennyi minden történt, most már úgy ahogy jól vagyok, gyógyulok és megyek előre. Igaz, vannak rosszabb napjaim, lesznek is, de minden meg lesz oldva.