B. E. Belle: Árvák

Fülszöveg:

Hogyan ​nőnek fel gyermekek, akiknek nincsenek szülei? Milyen élet vár azokra, akikről lemondtak? Válhat boldog felnőtt azokból, akiket megkínoztak, bántalmaztak?
Létezhet mély, elválaszthatatlan lelki kapcsolódás ott, ahol a vér köteléke semmit sem jelent?
Születhetnek őszinte barátságok? Kitarthat testvériség szülői összetartás nélkül?
Juthat szeretet azoknak, akiknek sosem mutatták meg, milyen az?
Egyszerűen: létezhetnek még csodák?

Marion Leroux mára Párizs legbefolyásosabb madámja. Gyermekkorát szülei halála után árvaházban töltötte, majd onnan kiszabadulva annak szentelte életét, hogy két húgát magához vehesse. Ennek érdekében pedig semmitől nem riadt vissza.
Colette nővére befolyásának köszönhetően a gyermekéveiknek helyt adó árvaház intézményvezető apácájává válik. Célja, hogy az egyház sérthetetlenségével visszaélőktől óvja és védje az ott élő kislányokat, még akkor is, ha mindeközben ő maga is megbocsáthatatlan bűnöket követ el.

Léa a legfiatalabb és zabolázhatatlan Leroux lány, Franciaország ünnepelt balerinája.
Nővérének köszönhetően kevés időt töltött az árvaház falai között, ma mégis boldogtalan.
Kicsapongó, lázadó természete felnőtt korukra, úgy tűnik, éket ver a három nővér közé.

Véleményem: 

 Az első három fejezetben megismerhetjük mind a három lány életét. Az első fejezetet az írónő Marion Leroux-nak szentelte, aki egy befolyásos emberré nőtte ki magát árvaházi évei után. Itt kiderül, hogy Marionnak nincsenek jó élményei az árvaházból. Először nem értettem, miért is érkezett az árvaházba, ha ennyire rossz élményei vannak, aztán rájöttem. Ajánlatot akart tenni a plébánosnak. Vagyis csúnyán

szólva mondhatnám inkább fenyegetésnek is, ha nagyon akarnám. A történet a kezdetektől fogva olyan volt egy kicsit, mintha egy 19.századi történelmi regényt olvastam volna, de ez az író stílusa és nem a történet miatt volt. Bár ettől függetlenül mind a két szempontból imádtam. 

"– Lányom, az ember sose feledje, honnan indult!" - 27. oldal

 Akik rendszeresen olvassák a blogomat, ők tudhatják, hogy én egy könyvben mindig a pszichológiai szálakat keresem (basszus, lehet, hogy pályát kéne váltanom), ebben azonban hála a jó égnek nem kellett, hiszen erről szól maga a regény, sőt mi több a történet végén maga egy szakpszichológus írja le a véleményét a történetről részletesen. Maga a történet számomra ott kezdett "érdekes" (azért teszem idézőjelbe, mert tulajdonképpen az egész történet izgalmas volt, bár bevallom, az előző olvasmányom után nehezen rázódtam bele egy újba), amikor Léá a legkisebb testvér ott akarja hagyni a balett társulatot, de Marion megakadályozza ebben és nem engedi. 

"Egy dolgot meg kell jegyeznie a világnak, ha szeretné elsajátítani a párizsi nők stílusát. A ruházat olyan számunkra, mint egy vár. Átgondoltan látunk neki a felépítésnek, hiszen abban leszünk majd naphosszat. Ám hogy bírná ki az idő próbáját egy vár alapok nélkül? Úgy, mint egy ruha cipő nélkül." - 74.-75. oldal

 Az egész történet alatt Marion nem csak nekem, de Léá-nak és Colette-nek is olyan volt, mint egy sárkány, nem hiába volt ez a beceneve. Ez azonban szerény véleményem szerint a történet kilencvenkilenc százalékában megállja a helyét. De a maradék egy százalékában kiderül ki is Marion
valójában és minden értelmet nyer, hiszen megmutatja az olvasóknak az igazi arcát. 

 

"Amennyiben az ember képes sokáig hazudni önmagának, a végén nem lesz senki, aki bármivel is bizonyítaná az igazságot." - 122.oldal

 

 A történet során azonban szép lassan minden mocskos titokra fény derül, amit még én magam sem gondoltam volna és szerintem ti sem fogtok, ha majd elolvassátok a regényt. 

 

"Nem menekülhetünk életünk végéig a sorsunk elől." - 157. oldal

 

 A történet Léá szempontjából olyan volt, mint egy másik szögbe helyezett Rómeó és Júlia történet, hiszen Marion a kezdetektől fogva nem engedi közel egymáshoz Léá-t és Vincent-t, mindezt pedig azzal indokolja, hogy nem valók egymáshoz és nem lennének boldogok. Nem értettem egyet Marionnal, hiszen ezt had döntse el az ember saját maga, még akkor is, ha Léá-ról azt gondoljuk végig, hogy egy gyerekes kislány. Nem. Egyáltalán nem az, csak annak mutatja magát, a történet végére pedig ténylegesen fel is nő a nővérei szemében is. A történetet az írónő azonban úgy írta meg, hogy nagyon jól érzékelhető az olvasó számára a karakterfejlődés mind a három lány szemszögéből. Hiszen végül Marion is megbékél azzal, hogy nem állhat más boldogságának az útjába. 

"– (…) És lásd, hogy a boldog befejezést csak te idézheted elő a saját oldalaiddal." - 313. oldal

Mind a három lány egy olyan karaktere a történetnek, akiktől sokat lehet tanulni. Bár bevallom őszintén én nem kifejezetten vagyok vallásos (nem tagadom meg a hitem, de nem vagyok templomba járó típus), de a történet végére picit sok volt a bibliai idézet az agyamnak. Hiába. Négy év vallásos suli után az ember falramászik az ilyenektől. Léá karaktere pedig... Olyan, mint én, bár nem teljesen. Sokszor én is

olyan vagyok, mint ő, a balettot kivéve. A balett témájú könyvekkel eddig nem igazán voltam jóba, tekintve a magánéleti ügyeimet. Sőt, eddig ezzel együtt csak két balettos témájú könyvet olvastam (a második ilyen témájú könyv Sebők Aida: Pont, mint te! című regénye volt. 

 

 "Hogyan lehet megközelíteni egy várat, amit körbevettek betonkemény falak. Én sem tudom! De van valami, amit viszont biztosan állítok! Ha magukra hagyjuk őket, ha meg se próbáljuk áttőrni a falakat, nem is sikerülhet soha lyukat ütni azokon! Lebontani pedig végképp esélyünk sem lesz!" - 339. oldal

 

 A történet végéről pedig csak annyit mondanék, hogy véleményem szerint nagyon szépen meg lett írva és a végére rettentően jól megmutatkozott a három nővér kapcsolata, ami még az én szemembe is könnyeket csalt. Ez volt az első regényem az írónőtől, hiszen eddig valamiért tartottam tőle, hogy belekezdjek. Mindig ez van egy új szerzőnél. Ám most már nem kétség: a másik kettőt sem fogom kihagyni.