Leiner Laura ünnepnap, avagy BOLDOG SZEPTEMBER 8.-ÁT

 Ebben a bejegyzésben úgy döntöttem, hogy felsorolom nektek a Top 5 (+1) kedvenc idézetemet. Na, akkor lássuk:

"- Beülhetek a Télapó ölébe? - kérdezte Móni vigyorogva Zsoltitól, ahogy odalépett hozzánk. 

 - Vert már pofán krampusz? - kérdezett vissza Kinga reflexből."

Leiner Laura: Remény (371. oldal)

***

"Szétesni könnyű, és önmarcangoló életet élni sem nehéz, a sírásról már nem is beszélve. De kihúzni magunkat, túllépni a hibán és továbbmenni? Na, ez az, ami baromira kemény meló, viszont nagyon megéri."

Leiner Laura: Remény (315. oldal)

***

"- Tanár úr, azért ez túlzás. Monsieur Durand-t többet fogom látni, mint az anyámat! – üvöltötte be Zsolti.
     – Tudom, az órarendetek kissé nehéz… – bólogatott megértően az ofő.
     – Elváltak a szüleid, nem is látod anyádat – gondolkozott Dave.
     – Akkor, tanár úr, Monsieur Durand-t többet fogom látni, mint Dave anyját! – javította ki magát Zsolti. Szakadtunk a nevetéstől, és ezen még Haller is elmosolyodott."

Leiner Laura: Remény (28.oldal)

 

***

"Máday vöröslő fejjel nézett végig a hat fiún.
     – Megkérném a mélyen tisztelt társaságot, hogy a közösségi oldalakon azonnal írják át az iskola nevét! Ez nem humoros! – förmedt rájuk.
     – Miről van szó? – suttogtam Virágnak.
     – Hihi – kezdte olyan „virágosan” a mesélést. Amúgy semmi extra, csak a fiúk átírták a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumot Szent Johanna Rehabilitációs Klinika és Elmegyógyintézetre."

Leiner Laura: Remény (199.oldal)

***

 "– Hová rohansz ennyire? 

  Megperdültem a tengelyem körül, és zakatoló szívvel meredtem Cortezre. Ott állt, a kerítést támasztva, zsebre dugott kézzel, laza mosollyal az arcán. A pillantásától totálisan megsemmisültem, és semmi mást nem hallottam, csak a fülemben zúgó vért. Ellökte magát a kerítéstől, és felém lépett. Megfogta a karom, magához húzott, és ráérősen megcsókolt."

Leiner Laura: Remény (435.oldal)

 ***

+1

"Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:

– Melyik szeptember 8.?

Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál beleestem.

– Kilencedikben – mondtam halkan.

Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésre tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt, és vadul csapkodni kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész világ, és végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom, Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két keze közé fogta az arcomat.

– Mennem kell – suttogta.

– Tudom – fúrtam bele a tekintetem az övébe.

– Megvársz? – kérdezte halkan.

– Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt. Ez nem olyan volt, mint a szilveszteri. Sokkal több érzelem volt benne, sokkal bátrabb és sokkal igazibb volt."