Elena Ferrante: Az elveszett lány

Fülszöveg: 

Leda 47 éves, angol irodalmat tanít az egyetemen. Elvált, két lánya Kanadába költözött a volt férjéhez. A hirtelen megtapasztalt szabadság megfiatalítja, felszabadító örömmel tölti el, és saját maga számára is váratlanul vakációra indul a Jón-tenger partjára. Ott azonban egy lármás nápolyi család szomszédságába kerül, amelynek alig titkolt kötődése a maffiához beárnyékolja békésen induló pihenését. A családhoz tartozó gyönyörű fiatal nő, Nina bájos nőiessége hamar felkelti Leda érdeklődését. Nina mintaszerű anyasága egy húsz évvel megkésett szembesülésre készteti Ledát, aki karrierépítésének egy válságos pontján gyermekeit évekre elhagyta, és önmegvalósítása érdekében szakított mindennel, ami a családjához fűzte.

Véleményem:

 Rövid, tömör, de izgalmas olvasmány. Talán így tudnám röviden összefoglalni. Elena Ferrante a regényeivel mindig kikapcsolódást és egy új világot nyújt az olvasóinak. Ez most sem volt másképp. A rejtélyes írónő most is arra törekedett, hogy olvasóit izgalommal és egy nagyszerű képzeletbeli nyaralással lássa el. Mikor bementem munka után a könyvesboltba egyből megakadt ezen a regényen a tekintetem, mert azelőtt még soha nem láttam a polcon. A tartalom elolvasása után pedig jött velem a pénztárhoz. Aztán felült a polcomra és várakozott egy kicsit. Hiszen éreztem, hogy ennek nem azonnal kell nekifogni. Kell hozzá egy hangulat. Kell hozzá egy olyan állapot, mikor te magad is a főszereplő bőrébe tudsz bújni és vele együtt ott lenni a Nápolyi tengerparton. 

"[…] a gyerek sohasem csak azt akarja, amit hangosan megfogalmaz, hiszen a teljesített kérés csak még elviselhetetlenebbé teszi számára annak a bevallatlan másiknak a hiányát."

176. oldal

 Leda élete elsőnek unalmasnak, egyhangúnak tűnhet. Azonban ez nem igaz. A történet bár csak egy nyaralást ír le, nagyon szépen megmutatja nekünk a főszereplő életét azt, hogy mi is történt a múltjában, hogyan is éli a hétköznapjait. Ez pedig különösen tetszett. Vékony, viszonylag gyorsanolvasható, de mégis annyira magával ragadja az embert, hogy az valami hihetetlen. Főleg, ha az ember maga elé képzeli a jeleneteket. A nápolyi tengerpartot, a hangulatot, a pezsgést... Mindent. Csodálatos. Azt hiszem tovább kéne folytatnom Elena Ferrante könyveinek olvasását.

"Milyen botorság azt képzelni, hogy megnyílhatunk a gyermekeinknek, mielőtt betöltik az ötvenedik évüket. Hogy elvárjuk tőlük, hogy személyiségnek, ne pedig szolgáltatásnak tekintsenek minket. Kimondani: én vagyok a ti történetetek, belőlem fakadtok, hallgassatok meg, hasznotokra válhat."

108. oldal

 Erre Leda története ébresztett rá. Nem tudom, ki ez a nő, de hogy csodát művel az biztos. Leda története, a bonyodalmai, a családi élete és minden más, ami körülötte van az a valóság, mégis olyan álomszerű köntösben írja le az írónő, hogy az valami hihetetlen. Megismerhetjük a főszereplőt fiatalabb korától kezdve egészen a nyaralás pillanatáig. Ebben pedig a visszaemlékezések segítik az olvasót. Bár be kell valljam, először összezavart, hiszen a visszaemlékezéseket semmivel sem jelölték. Egyik pillanatban még a tengerparton voltunk, aztán hopp, egy visszaemlékezés. Ám ezt is hamar meg lehetett szokni. Nem szegte kedvem az olvasástól. 

"[…] életünkben gyerekkorunktól fogva annyi ostoba dolgot csináltatnak velünk, melyről elhitetik, hogy lényeges […]."

111. oldal

 Szeretettel ajánlom nektek is, ha valami gyors, könnyed, de mégis izgalmas olvasmányra vágynátok.