Sam Wilberry: Flash

 Fülszöveg:

Túlléphetünk-e egy kapcsolaton, ami az életet jelentette számunkra? Meddig lehet parancsolni a szívnek?
Ábel nem találja önmagát az űrben, ami Alex után maradt.
Minden róla szól, képtelen szabadulni az emlékétől, fogva tartja. Igyekszik egy új életritmus szerint élni, lefoglalja magát, betáblázza a hétköznapjait. Egyszóval: túlél. Aztán váratlanul jön valaki, aki mellett úgy érzi, ismét van értelme a boldogságát kutatni…
A múlt vissza-visszaköszön rá. Vajon le lehet-e zárni a legerősebb szerelmet?

KÖSZÖNÖM

Véleményem:

 Mikor belekezdtem a regénybe olyan volt, mintha Alex szemén keresztül nézném az eseményeket, melyek nélküle történnek. Aztán történt "valami" és ez teljesen megváltozott. Akkor már Ábel szemén keresztül láttam és éltem meg az eseményeket. Furcsa volt. Furcsa volt visszaeső szenvedélybetegként egy ilyen útról olvasni, amelyet ez a könyv végigvezet. Azonban meg kell mondjam, maga a csoda. A kitartás, amit a szerző megmutat a szereplőkön keresztül. Az akarat. 

"Azt, hogy függő vagyok, nem egyszerű kiölni magamból – talán lehetetlen is."

11. oldal

 Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy már nem függő. Feltettem magamnak a kérdést olvasás közben: "Vajon mi volt az a pont, ahol egy függő azt mondja, hogy nem csinálja már tovább?" Választ kaptam a kérdésemre. Egy olyan kielégítő választ kaptam a kérdésemre, ami a földhöz vágott. Az utolsó fejezetet sírva olvastam végig, mert hihetetlen volt számomra. Köszönöm a szerzőnek, hogy megírta ezt a regényt. Kemény olvasmány volt, de közel sem annyira, mint a Rush. Viszont hálás vagyok, hogy meg lett írva. Alex az a személy, aki én nem vagyok. Hiszen nem minden függő olyan erős, hogy nemet tudjon mondani. Kell egy mélypont ahhoz, hogy ezt megtedd. Alex-nél megvolt. Még
nekem is fájt, mikor elolvastam azt a részt. 

"– Borzasztó lehet a szenvedélybetegség- […]"

159.oldal

 Sírtam, zokogtam, mosolyogtam, nevettem. Érzelmi hullámvasúton vitt át a könyv. Nem egyszer hagytam üzeneteket az írónak, oldalszámot megjelölve, hogy éppen hol hagytak nyomot a könnycseppjeim a papíron. 

"– Most mi másabb?
– A gyógyulás.
– Miért?
– Mert most én is akarom."

188. oldal

 Pedig Ábel tényleg próbált továbblépni. Igaz, kellett neki egy baráti löket, de tovább akart lépni. Ám a sors egy olyan dolog, ami mindig közbeszól. Most milyen jól tette, nem igaz?