Hajnal Kitti: Homokszemek

Fülszöveg:

A kötet két kisregényt tartalmaz, mindkettő komoly, társadalmilag fontos témát érint.

Homokszemek:

Judit szereti a gyerekeit. Különösen az idősebb fia, Boti áll hozzá nagyon közel, éppen ezért éri villámcsapásként, amikor a fiú bevallja neki, hogy meleg. Judit reakciója szakadékot váj közéjük, amivel egyikük sem tud mit kezdeni. Vajon elveszítik egymást? Judit képes lesz megbirkózni a démonaival, és Boti ki tudja várni?

Virágszirmok:

Jácint élete maga a pokol, bár erről senki sem sejt semmit. Ő és a húga, Lili apjuk terrorjában élnek, amiből nem látnak kiutat. Jácint azonban megismer egy férfit, aki úgy tűnik, értelmet adhat az életének…

KÖSZÖNÖM A SZERZŐNEK ÉS A KIADÓNAK A RECENZIÓS PÉLDÁNYT

Véleményem:

Előzetes figyelmeztetés: Az értékelés picit spoileres, ami nem szokásom, de lehetetlen spoiler nélkül beszélni róla.

Homokszemek:

Ez a történet... Nem is tudom igazán, hogy hol kezdjem. Alig találok szavakat. Az első három szó, ami eszem bejut erről a történetről az a szeretet, a titkolózás és az elfogadás. Mert tényleg ez a három szó írja le leginkább ezt a történetet.

"Egy jó pszichológus talán rádöbbentené a fiát, hogy ez csak valami furcsa lázadás." - 12. oldal

 A történetbe ott csöppenünk bele mi olvasók, hogy Judit a fodrásznál ül és a gondolataiba mélyed. Itt még nem tudtam, hogy milyen jelentőséggel lesznek bennem a történet során azok a kérdések, melyeket a megjelenés előtt tettem fel az írónőnek. Ugyanis az interjúban kérdeztem az írónőtől, hogy kell-e a történethez papírzsepi. Véleménye szerint: nem. Nekem később kellett volna. Hiszen érdekes volt egy szülő szempontjából végignézni, milyen is egy coming out. Hogy mit él meg egy anya, amikor megtudja, hogy a fia vagy a lánya más. Egy kicsit azonban magamat láttam Botiban. Hiszen az én családom sem fogadta el, mikor bevallottam, hogy más vagyok.

"A vallomás óta kereste benne a fiát, és megőrjítette, hogy nem találja. Egy idegent látott, akit nem ismer, mert akit ismerni vélt, nem létezett, legalábbis nem úgy, ahogy ő évekig hitte…" - 21. oldal

 A másik, amit megkérdeztem az interjúban a szerzőtől, hogy a pszichológiai részét milyennek látja ennek a történetnek. Ő nem szeretett volna válaszolni erre a kérdésre, én viszont megállapítottam: igenis van ennek pszichológiai háttere. Mégpedig maga az, hogyan megy keresztül Judit ezen az egészen. Hiszen ennek a lelki része nem kis dolog mind a gyermek, mind a szülő részéről.

"– Eszemben sincs bántani. Nem dönthetek arról, hogyan éld az életed. Ahogy abban sem hiszek, hogy az ilyesmi választható. Gondolom, nem hírtelen jött hóbortról van szó." - 26. oldal

 Amikor azonban Judit megkérdezi Botit, mióta tudja, akkor mintha összeomlott volnaaz anya. Ennél a jelenetnél merült fel bennem először az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az írónő nem írta meg Boti szemszögét is. Viszont jobban belegondolva... Valamit az olvasók fantáziájára is kell bízni (még akkor is, ha engem egész történet alatt az izgatott, Boto hogyan éli meg ezt az egészet). Innentől kezdve próbálta megtalálni a lehetőséget, hogyan lehetne „visszaváltoztatni” Botit. Cikkeket olvasott folyamatosan, de mindenhol falakba ütközött, míg végül rá nem jött: időt kell adnia magának.

"– Sosem fogod elfogadni, ugye?
Judit úgy érezte, megfullad a zárt térben. Miután meggyőződött róla, hogy nem jön másik autó, gyorsan kiszállt, és a táskáját is kivette. Megkerülte a kocsit, majd a hátsó ajtónak támaszkodott, Boti mellett. A fiú végül értette a célzást, megállt mellette, némán figyelte, ahogy rágyújt.
– Úgy érzem, nem ismerlek – kezdett bele Judit óvatosan, aztán feladta, úgy döntött, teljesen őszinte lesz. – Volt egy fiam, és nem találom.
– Ezt most nem értem.
Judit elmosolyodott. A fűszálakat bámulta a lábuk előtt, ahogy hajladoznak az éppen feltámadó szellőben, miközben próbálta megfogalmazni, mit érez, anélkül, hogy megbántaná a fiát.
– Nem az vagy, akinek hittelek – mondta, Boti pedig ingerülten felsóhajtott mellette.
– Csúcs. És ezzel mit kezdjek?
A fiú hangjába kiábrándultság vegyült, annyira elveszettnek tűnt, hogy Judit legszívesebben magához ölelte volna, de nem volt biztos benne, hogy ez most megfelelő pillanat.
– Mutasd meg, ki vagy valójában!
Judit maga is megdöbbent, amint a szavak elhagyták a száját. Még csak át sem gondolta, egyszerűen kikívánkozott belőle, mielőtt felfoghatta volna. Boti azonban nevetni kezdett.
– Miért, kíváncsi vagy rá?" - 75. oldal

 Judit azonban az a fajta női karakter, aki nem szereti a változásokat. Még a fodrásznál sem szeretett volna más színt a hajába, vagy egy fokkal hosszabb, esetleg rövidebb hajat. Ezért nem fogadja el a fiát sem, hiszen kizökkenti az eddig megszokottból. Azt hiszi, ez is egy probléma, amit meg kell oldania, egészen addig, míg a férje rá nem ébreszti az ellenkezőjére.

"Sajnálta Botit, és utálta, hogy ezeket a harcokat egyedül kellett megvívnia." - 79. oldal

 Így aztán egy idő után Juditnál egyre inkább elfogadást tapasztalhatunk, de ez néha meginog a történet során egy bizonyos pontig és elkezd megbékélni a fia melegségével. Egyik alkalommal elmennek Botival a tóhoz, ahova régen jártak és beszélgetnek, hogy jobban megismerje a fiát, hiszen ezen kis apróság miatt sok mindenből kimaradt.

"– Az időt nem állíthatod meg." - 90. oldal

 Nehéz megállapítani, mikor is jön el Juditnál az a pont, mikor már elfogadja a fiát. Én ennek a pontnak talán azt mondanám, amikor a boltban egyszer meghall egy mögötte álló párt, akinek a férfi tagja elkezd szidni egy meleg énekest, akinek a legújabb száma éppen akkor megy a rádióban. De úgy őszintén, tényleg nem tudom biztosra. Döntsétek el ti, ha elolvassátok.

"– Anya, bármennyire akarod, ez nem múlik el." - 129. oldal

 Tapasztalatból mondom, hogy ezt sokáig nem lehet titkolni, főleg nem az egész család elől. Botinak sem sikerült, hiszen szépen lassan az apukája, utána pedig a két testvére is tudomást szerzett róla. Én megmondom őszintén, imádtam a reakciójukat. Mind a hármukét másért. Judit reakciója pedig a végére forrt ki igazán.

"– Hogyan tartson az ember távolságot attól, akivel mindig együtt akar lenni?" - 149. oldal

 Ha már a végéről esett szó. Én a történet elején azt mondtam az írónőnek, hogy én csak annyit remélek, hogy a történet végén nem lesz hiányérzetem és nem fogom azt érezni, hogy kimaradt valami. Hát... Nem is éreztem. Könnyekig hatódtam az igaz, hiszen az utolsó oldalon lezajló párbeszéd tényleg könnyfakasztó volt. Ez a történet olyan sebeket szakított fel, amik már majdnem beforrtak. De egy percig se bántam.

Virágszirmok:

 A Virágszirmok című történet azonban teljesen más. Jácint és Lili története úgy gondolom, hogy egy olyan keretet kapott, ami bármelyik olvasóval megtörténhet. Ugyanis ebben a történetben egy bántalmazott testvérpárt ismerhettünk meg, Jácintot és Lilit. Mindketten édesapjukkal élnek, az édesanyjuk elköltözött a férje agresszív viselkedése miatt. Meg kell mondjam nem csodálom. Lili egyáltalán nem tud hova menekülni, apja azonban nem nyúl hozzá (csak néha), mert szerinte egy lánynak szépnek kell lennie. De azért csinált vele egyet és mást a múltban, amit a történetből ti is megtudhattok. Jácint azonban megtalálta a mentsvárát. Egy férfit, aki boldoggá teszi a hatalmas korkülönbség ellenére. Csakhogy a férfi semmit nem tud róla. Vajon ez így is marad?

 A történetben egy csomó olyan témát érint az írónő, amit szinte sírva olvastam végig, hiszen az én családom sem tökéletes. Örültem, hogy olvastam, mert ahogy a mondás tartja, minden jó, ha a vége jó.

 

Ti olvastátok már? Ha igen, hogy tetszett? Meséljetek a kommentrészlegben.